„Valaki keresztülmegy az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.”

Peter Brook 2010-től már nem igazgatója a párizsi Bouffes du Nord színháznak, olvasom a Le Monde hétvégi számában. („Cö…, cö…” — ahogy egy helyütt Esterházy írja.) Az első mondatot a Kati mondta telefonba, csak lemaradt az idézőjel. A 83 éves angol rendező 1974 óta vezeti a színházat, Micheline Rozannal együtt (a csaj viszi a napi ügyeket). Az irányítást két negyvenes menedzserre bízta Brook mester: Olivier Mantei-re és Olivier Poubelle-re, ő maga csak rendezni fog azután. Arra a kérdésére, hogy miért nem valami művésznek adja át inkább az irányítást, Brook azt mondta, hogy két rendezőt tud Franciaországban, aki képes olyan előadásokat létrehozni, amelyek az egész világban eladhatók: Joël Pommerat-t és Stéphane Braunschweig-et, ők azonban foglaltak, máshol igazgatók. Brook szerint a Mantei - Poubelle páros nem fog engedni a Bouffes du Nord színvonalából.
Az igazgatói posztot ünnepélyesen adja majd át Brook kb. másfél év múlva, a Varázsfuvola-rendezésének bemutatóján.

Maradjunk az agg mesternél egy kicsit, annyira jókat mond. Üres-tér ideológiájának alapmondatát föltettem mottónak, de két idézetet ideírok még. Nem is: hármat.

„Gyakran használok próbatérnek egy szőnyeget, a színészek számára nagyon egyszerű szabállyal: a szőnyegen kívül a hétköznapi életben vagyunk, ahol azt csinálunk, amit akarunk (pazarolhatjuk az energiánkat, végezhetünk jelentéktelen mozdulatokat, vakarhatjuk a fejünket, alhatunk, ahogy tetszik).
De amint a szőnyegre lépünk, követelmény, hogy világos szándékunk legyen, vagy inkább azt mondanám, hogy intenzíven éljünk!”

„Az unalom, akár az ördög, bármelyik pillanatban megjelenhet a színházban. Ott leselkedik, elég egy kis semmiség és ránk ugrik — telhetetlen. Lesi a pillanatot, hogy észrevétlenül becsusszanjon egy akció, egy gesztus vagy egy mondat belsejébe. Amint érzem magamban az unalmat, egy vészjelző lámpa kezd villogni bennem.”.

„Azt tanácsolom mindig mindenkinek, hogy ha unatkozik a színházban, ne titkolja el, és ne higgye el mindjárt, hogy a hibát magában kell keresnie. Tegye csak fel a kérdést: belőlem hiányzik valami vagy az előadásból? Érdemes vitatni azt a társadalmilag elfogadott szörnyűséget, hogy a kultúra automatikusan felsőbbrendű.”



Már tízedik napja nem tudni semmit Ophélie Bretnacherről. A 22 éves francia lány a Corvinus Egyetemre jár, barátaival bulizott egy pesti kávéházban, ahonnan egyedül indult haza 4-én éjszaka. Elsétált a Lánchídig, ott találták meg a táskáját az irataival, telefonjával, pénzével, de át már nem ment a hídon. Egyszerűen eltűnt. A magyar rendőrség azóta keresi, de nem nyilatkozik arról, hogyan. Legalábbis a magyar sajtónak. A francia lapoknak igen. Na, abból kiderül, hogy vagy a Dunába esett vagy elrabolták. Ophélie szülei hálával beszélnek a magyar rendőrökről, akik mindent megtesznek a felkutatására. Biztosak benne (a szülők), hogy leányuk öngyilkos nem lehetett, s abban reménykednek (!), hogy emberrablók betuszkolták egy autóba, és elvitték valahova. (Közben azért magánnyomozókat is felfogadtak…) Ophélie decemberben kapná meg diplomáját a Corvinuson, állás várja Bécsben (ahol a szülei élnek), szerelmes kapcsolata több éve tart egy Reims-i fiúval. A francia sajtó vezető hírekben tudósít a helyzetről, a France 2 forgatócsoportot tart miatta Budapesten, Sarkozy a blogjában aggódik érte. Jól értesültek szerint már kirakták egy sarokra valahol Olaszországban, keresi a pénzt a striciknek. Nem hiszem el, hogy ne lehetne megtalálni!