Nem mintha a különlegesen túlmutató jelentőséget tulajdonítana neki, de a naplobogtató várja a nyarat; nyaralni szeretne. Meglepő kívánság, főleg tőle, nem vitás. Ráadásul tenné ezt nagyobb részt a Kosztolányi Dezső téren, amely otthont kecsegtetően alkalmas hely a hosszabb, trehányabb időtöltésre, az idővel való packázásra (idő), torzsalkodásra (idő), pimaszkodásra (idő), annak pacifikálására (idő) és egyéb kísérletekre (idő) – kijátszásra (idő) és lépre csalásra (idő) -, a kitöltés változatos módozataira (idő), amelyekkel, ha feltartóztatni (idő) annak múlását, megfellebbezhetetlen túlerejét lehetni nem lehet, ám a lelkiismeretet (szintén idő) a dologtalanság határmezsgyéin megpróbálni (idő), bevinni a restség bozótosába (idő), a részletekbe veszőn megvezetni (idő), szakítószilárdságát tesztelni (idő), statikáját, vulgo: billenékenységét, állagát kóstolgatni (idő) annál inkább. Ne csak múljon, teljen is! Ne csak teljen, múljon is! Ne teljen, ne múljon! Múljon, teljen! Múljon! Teljen! Stb!  

Hogy mi a nyaralás, azt a naplóvető megválaszolni nem tudja természetesen. (Hacsak úgy nem, mint fent.) Az ágostoni, az időre vonatkozó kérdés-válasz játék ismert: ha kérdezik, nem tudom, ha nem kérdezik, tudom, ám a nyaralással kapcsolatban ez a fajta fekete-fehér-igen-nem érvénytelen. Volt. Eddig.

Ugyanis a Kosztolányi Dezső  téren két-három hete elkezdődött; nyaralás zajlik, nyaralva van. A naplomha voltaképp ezért várja estelente Aigner Szilárdot, ezért lesi Karsai Lucia minden szempillantását, hunyorítását, kikacsintását. Mert amióta „esik az eső – esik más is”. Esik a napi program egy tetemes hányada, az ablak-mozi keretei között a vízfüggöny takarja a teret, a belátás kilátástalan.

Pedig.    

 

Pedig (addig) a következő folytatásos, sejtelmes igényű, közel-kelet-európai Andy Warhol-film forgatása igézte az egyébként a látószög keresésében régóta serény dolgozót, másképpen: a napközist.

Mától ismét felvesszük, mondta a világ egyetlen rendezője.

Rendben, válaszolta a napló(m).

Szóval, az úgy lesz (van), hogy kilenckor már süt a nap, ha a NASA engedi. Akkor a Kosztolányi Dezső téren a következő táncrend szerint hangolják be a teret (időt). Megjelenik Robert Ret(sic!)ford, úgy is mint magamaga, tehát dublőr, alterego és Harsányi Gábor egyszerre. Jól fest, ezt nem csak a naplócsiszár obszerveálja, a (fő)szereplő sem kételkedik, sajátlagos, amennyiben a korai, „tulképp” kilenckor még tavaszi nap kvarcolásra épp alkalmas, sütésre noha nem elégséges, sugárzásánál felbukkan. Úgy tesz, tegyük hozzá: elég pontosan; hogy nincs az a Gálvölgyi János a Kaktusz virágában, aki ennyire képes artisztikus körvonalait sallangmentesen foszforeszkálni; ebben jó, tudja ezt jól, noha nem a naplóraleolvasónak játszik, dehogy! Egyelőre a tükör és annak képe - egy. Innen indul útjára a gyönyör.

Ez már a nyaralás.

Robert azzal kezd, hogy felméri testének a tegnapi nyaralás során, a fekete lyuk inverzének analógiájára…, na itt elakad. Nem ő, hanem a napló-vagja.  

Tehát Retford először farmernadrágja korcát húzogatja; nem szemérmes, öltöző és színpad – ld. fent; régi avantgárd – neki (mind)egy. Jól látszik, hogy azt nézi, tényleg úgy néz-e ki, miként ezt az előző éjszaka utolsó reménységgel boltozott víziójában kiötlötte. Ránézésre tűnik és marad; elégedett, smink se kell ma; lehetne Benetton-reklám bármikor. Kicsit körbenéz, bár járókelők, vagyis publikum még csak alig, maximum szivárog, permetez; nincs közönség, átjáróház a tér, de Robert elégedett, titkot nem csinál ebből (sem), nehezére nem esik; jó képet vág: zsebébe nyúl. Füldugós zsebrádiót ragad a kéz, a bal fülcimpa már reszket. Retford fokozza, ám nem csigázza az izgalmat; egy régi mozdulattal a hallójárat kapuját eltorlaszolja; láthatóan nem a híreket hallgatja; a nigériai költségvetés összeomlására nem lép kettőt a jobb, hátra hármat a bal; alsó hangon ez időjárás-jelentés, de inkább középhullám. Abba.  

Hinné a naplóvárományos: ez a derék férfi vár valakit. Téved, de nem annyira. Az empátiánál több kell, (alu)minimum egy josibarát, aki eldönti, hogy miatta jönnek-e, akik. Mert, kétség és szem ne legyen szárazon, jönni fognak, sőt már jönnek is; elsőnek az atlétatrikós, melegítőnadrágos. A léptek a napszakba illőek: frissek - amennyire a papucs megengedi. Retford és Inke László magyar hangja megörül egymásnak. A várakozás nem lesz nagyobb, annyit lát a naplótevő, hogy ketten többen vannak, mint egyenként; a fa árnyékában meghúzódó pad épp az a szinergia, amelyre ezen a nyaralós napon optimálisan számítani bárkinek érdemes.

Nem telik el tizenöt perc.

Öt perc múlva babakocsis, csakúgy atlétatrikós fiatalasszony érkezik, a kisded mellett nejlonpalack a teher; kísérőkben sincs hiány; anyós-jellegű neccharisnya és fivér-alakzatú kínai szabadidő a három testőr. Nem hinné a naplovar, hogy bárkiben a kételkedés szikrája a vonakodás lángját lobbantaná; a dramaturgia sorszerűségben nem szűkölködik; minden szépen megy a maga útján; a kocsiból kikerül gyerek, az ampulla, utóbbiban lel mutatványos örömet a nyaralók zöme. Belső napolaj; csak szájon át. Innen aztán nincs megállás, csak ülés. Nyaralás. Napszálltáig. Néhány, a Hörpincéből felbukkanni képes kollegával gyarmatosítva a Kosztolányit, a szórakozás garantált.  

Nagyjából olyan, mint a Dallas; sosincs vége. Az olaj nem apad el.  

„Ciprusok, pálmafák ugyan nincsenek. / Celdömölk, Bátaszék azért szép helyek.” Dixi.