hirdetés

Örökországi levelek. Turkálós identitás

2017. december 13. - Helikon folyóirat

Tudom, hogy nem vagyok jó. De kérlek, add, hogy mindenkinek legyen olyan jó, mint most nekem. És add, hogy én is mindig tudjam, mikor jó nekem (és add, hogy ezért soha ne kelljen Ocho Machot hallgatnom). Add, hogy ne úgy keljek fel minden reggel, mint Lázár Nemes Nagy Ágnes versében. – A kolozsvári Helikon naplóját szerdáról André Ferenc írta.

hirdetés

Kedves angyal!

Remélem, minden rendben veled, tudom, így karácsony körül felétek olyan rohanás az élet, mint a csoportos gyomorrontás, de ez egy kicsit mindenhol így van. Azért remélem, még bírod, drága. Sajnálom, hogy vagy húsz éve nem leveleztünk, sajnos a kapitalista szkepticizmus kicsit magába darált, de valahol mindig is bíztam benned, és te soha nem is okoztál csalódást. Most azonban mégis rávettem magam, hogy írjak neked, te édes kicsi pszeudotranszcendenciám, remélem, nem veszed rossz néven. Nevezzük örökországi levélnek.

Bár nem tisztáztuk, hogy akkor tegeződünk vagy sem, de olyan gáz magázni téged, hisz technikailag hozzád képest minden humán állati fiatal (tényleg, ti angyalok mind egyidősek vagytok? És oké, hogy Jézusnak hamarosan, de nektek mikor van a szülinapotok? Szívesen megünnepelném).

Az utóbbi időben rengeteg volt a pörgés és a benyomás (pl. először lépni át az ukrán határt és megtapasztalni, milyen az élet Kárpátalján), úgyhogy hétfőn például inkább begyalogoltam a szerkesztőségbe (40 perc séta), minthogy felszálljak a nem is annyira zsúfolt buszra (tényleg, a tömegközlekedéssel tudnál intézni valamit?). Remélem felétek szebb az időjárás, itt napok óta olyan ez a város, mintha egy vízzel felöntött hamutartóban úszna, szóval valami rendes hókristályokat igazán dobálhatnál már az égből, mert ez nem tél, legfennebb orosz propaganda. Csak úgy bírom elviselni, hogy folyamatosan Cardi B-t vagy death metalt hallgatok, ami teljesen rendben is volna, de azért egy maroknyi napfény nem volna nagyon zavaró. Viszont köszi marosvásárhelyi a Látó-díjátadót, elmondhatatlan érzés volt egy színpadon látni Székely Örsöt, akivel írtuk az első négykezi szonettjeinket, Alidát meg Edgárt együtt ülni KAF, Parti Nagy és Szöllősi Mátyás társaságában. És utána az esti kedélyeskedés a Látó szerkesztőségén sem adott okot panaszra.

Szintén köszi, hogy lazára sikerült a Bretter, jó buli volt, remélem, te sem untad (mert tudom, hogy kicsit figyelsz minden percben, bár ha jobban belegondolok, ez azért enyhén aggasztó is), mindenesetre én kajak kaptam pár jó tippet a kötetszerkezethez, meg konkrét satírozásokra is.

És jó volt a Kolozsvári Kikötő, raklapnyi király beszélgetés alakult ki minden nap, például egyik este – ha nem emlékeznél – az egyik moldovai köztársasági meghívott, Moni Stănilă mondta azt, hogy mi igazán jól megértjük egymást, hiszen bármennyire is próbálnánk letagadni, de ők is second hand románok, mi is second hand magyarok vagyunk, és ez elkerülhetetlenül összeköt minket. Ez a közös bennünk, a turkálós identitás. Ennek kapcsán Selyem Zsuzsa említette egyik nap, hogy sokkal meghatározóbb a kisebbségi identitás, mint a magyarság. Gondolom, azért lehet, mert a közös nyelv, az egymásra figyelés gesztusa nem alapértelmezett. Azt hiszem, az a határon túliság legfontosabb tapasztalata, hogy attól, hogy kimondok valamit, még nem magától értetődően érti a másik, ezért bizonyos értelemben fokozott figyelemre van szükség a párbeszédhez. Hogy a nyelv alatt nyirkosodik ez a magyar-ázás, mert folyamatosan fordítanunk kell. „I have an accent in every language" (Safia Elhillo: Alien suite – egyik kedvenc spoken word videóm ever). Tényleg, angyalom, nálatok hogy működik? Szokott konfliktus kialakulni kerubok, szeráfok, arkangyalok közt? Az őrangyalokkal mi a szitu? Megértitek egymást, demokratikus csoportosulások vagytok, vagy megy keményen a hierarchizálás? Van közös nyelvetek? És Istenről milyen nyelven hallgattok?

Ha már nyelvek, akkor amennyiben lehet, kérlek tegyél annak érdekében, hogy máshol is legyen olyan lezser a viszony, mint tegnap a Nepotu' lui Thoreau (Thoreau Unokaöccse) román irodalmi kör díjátadóján, ahol 4 román díjazott (Bodan Tiutiu, Bogdan-Alexandru Stănescu, Vlad Drăgoi és Vlad Moldovan) mellett két magyart is díjazott a zsűri (ezúton is gratula Varga László Edgárnak és Serestély Zalánnak). Mert ilyet is lehet, mondjuk figyelni egymásra. Meg egyéb extrém sportok.

Bár furcsa az élet a díjakkal is, nem gondolod? Amikor az ember kezdi megérezni, hogy mégsem teljesen rossz, amit csinál, és valami furcsa okból kifolyólag páran adni kezdenek a véleményére. Hogy el van ismerve, legalábbis bizonyos mértékig. És akkor folyton őrlődik, hogy ne legyen nagyképű, öntelt, arrogáns takony, és ne legyen kínosan álszerény sem, mert az bizony a sátántól való. Múlt csütörtökön a Láthatatlan Kollégium hívott meg egy beszélgetésre a tehetséggondozásról, és utána masszívan kezdtem gondolkodni, hogy mi is a felelősségünk. Mi mit tehetünk a másikért? Kinek adhatunk és milyen ajándékot? Mennyiben áll módunkban, jogunkban tanácsot adni? Még szerencse, hogy nem mindenki az én ízlésem szerint ír, mert akkor vérunalmas volna az irodalom.

De valahogy talán kicsit mégis feladatunk, hogy ne csak üljünk a saját seggünkön, hanem valamit mozdítsunk is, ugye, angyal? Hogyha kapunk tőled valamit, akkor azt ganéság teljes mértékben megtartani magunknak. És mi értelme ott lenni a Helikonnál, miért csináljuk a Brettert Sánta Miriámmal meg Gothár Tamással, miért csináltuk Horváth Benjivel kreatív írás workshopokat, miért léptem be a FISZ-be, a JAK-ba? Hát ezért, angyalom, hogy csinálhassak valami apróságot, amiből rám is hullik valami abból a transzcendenciátokból. Mert ami itt van, az nem havazás, ezek max csak az aprószentek elhalt bőrdarabkái. De már ez is valami.

A napokban olvastam Sopotnik Zoltán Meredek zóna című versét, s újragondoltam, hogy tényleg, mi a lóvihart lehet kezdeni magunkkal, mikor mindenki mindenfele csak ellenpólusokat és súrlódásokat tapasztal és folyton feszít bennünket a túlhalmozott lehetőségek traumája. És pont emiatt képtelenek vagyunk kitalálni, merre kéne menni. Hogy lassan minden bőrfelületen megjelennek a harapásnyomok. Néha azt érzem, bármerre indulunk, fennakad a lábunk az összes járdaszegélyen, márpedig ennyi járt út között bűn nem eltévedni.

És mit kezdjünk a fiatalságunkkal? Ahogy Vida Kamilla szedte össze a szöveggyáras a netnaplójában, mi van, ha már megírtuk a legjobb verseinket, innentől már csak dögunalmasak leszünk? Mi van, ha rájövünk, hogy eddig sem voltunk jók, csak valahogy ügyesen slisszoltunk át a kritika karmai közt? És mi lesz, ha egyszer lebukunk, és kiderül a csalás, hogy olvasatlan bunkók vagyunk, és nem értünk semmit ebből a világból, és kár volt megírni mindent, mert csak egy blöff volt az egész? Kedves angyal, te szoktál szorongani azon, hogy vajon a legmegfelelőbb ajándékot hoztad-e? Nyugi, én biztosan örülni fogok neki. Talán mégsem vagyunk akkora hakni.
Mi, a maji fijatalok, csak jövünk, és néhányan félnek tőlünk, hogy mindent szétcseszünk, figyelmetlenek, neveletlenek és önzőek vagyunk. Egész nap pofázunk, buszokon ülünk, nem adjuk át a helyünk és, mint valami digitális szüszifoszok, görgetünk a telefonon a végtelen newsfeedjén. De ez csak álca, mi aljas és parazita módon gyakran épp verseket, híreket olvasunk, oktató videókat néznünk, jegyzetelünk a következő szöveghez (amit majd szégyellni fogunk), vagy épp egy angyali levélhez, és olykor igen, van aki épp pornót néz. Mert ilyen kis pimasz dögök vagyunk, bizonytalanságaink között épp valahol egy kicsit megváltjuk ezt a világot, amíg őket felemészti a juvenoia. Nem muszáj megértsék, hogy a fidget spinnerben nem a rotáció és a centrifugális erő hatásai a legizgalmasabbak, hanem az, hogy csomóan megkérdik, mi a jó benne. De azért, kedves angyal, kérlek, hozz nekik megértést, minél többet. Mert baromira aggódom a világ miatt.

És hozz több időt a barátaimra, mert félek, hogy nem figyelek eléggé rájuk. Hozz elég önbizalmat nekem, hogy ne stresszeljek túl egy netnaplót. És hogy következőt adjam le időben. Hogy ne vegyem ennyire vérkomolyan. Hogy ne legyen minden játékhalál komoly. És ne csináljak mindenből viccet. Kedves angyal, egyszer kíváncsi lennék, hogy nézhet ki a te kívánságlistád, mert ez így nem fair, hogy te mindenkit kiszolgálsz, mi meg folyton csak kérünk tőled dolgokat.

Tudom, hogy nem vagyok jó. De kérlek, add, hogy mindenkinek legyen olyan jó, mint most nekem. És add, hogy én is mindig tudjam, mikor jó nekem (és add, hogy ezért soha ne kelljen Ocho Machot hallgatnom). Add, hogy ne úgy keljek fel minden reggel, mint Lázár Nemes Nagy Ágnes versében. Hozzál kezelhetőbb frusztrációkat, pl. hogy rájöjjünk, miért könnyebb kiállni slammelni 500 ember elé, mint telefonon pizzát rendelni vagy lefoglalni egy helyet a buszra.

Hozz egy adag megnyugvást, hogy ne akadjunk fel minden balul elsült szótagon, és hozd el, kérlek kijavítva, amit tegnap elbasztunk. Hozz rendes főtt ételt, hogy ne unjuk meg a gyorskaját, hozz egy olyan emberiséget, ahol mindenki imádja a szóvicceket. Meg nem ártana egy működőképes névmemória sem. És mielőtt még túl elhúznám, csak egy annyit lehetne, hogy hozz minden élőnek megértést és csokigolyót a fegyverekbe?

Add, hogy legyen valaki, aki reggel készít egy rántottát minden mélyen megbánt éjszakánkra. És miután kikísértek, és ágyat vetnek utánunk, adj elég erőt, hogy visszaugassunk a kutyáknak. És adj lendületet a megalázottaknak, hogy lépni tudjanak. És adj egy talpalatnyi földet, ahová léphetnek. És tudom, hogy sokat kérek, ezért csak ha már minden mást sikerült elintézned, legvégül, ha lehet, kérlek, hozz nekem is megbocsátást bár egy-két megbocsáthatatlan bűnömért.

Köszi szépen, hogy elolvastad. Kitartást a karácsonyi vágtához.

Angyal vagy.

André Ferenc

Helikon folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.