Hát ez a nap is elérkezett: „az Ige testté lőn”. Vasárnap délután, a békásmegyeri evangélikus templomban, az összegyülekezés napján Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatója a könyvbemutatóra összegyűlt közönség előtt kezembe adta két év szakadatlan szellemi munkájának könyvtestet öltött produktumát: Rákos Sándor-monográfiámat, melynek borítóját – bámulatos művészi érzékenységgel, csupán a cím és a fülszöveg ismeretében – Murányi Zsuzsa tervezte.

Ez a borítóterv volt az utolsó, aminek az elmúlt két hétben felhőtlenül örülni tudtam. Azután megbolondult velem a világ: forogni kezdett körülöttem, szédületes gyorsasággal – és én vízszintesbe kényszerülve, kétségbeesve számoltam magamban a napokat: mikor leszek jobban, hogyan fogom kijavítani a korrektúrát, és elkészülhet-e idejében, a november 15-i első könyvbemutatóra a kötet? Két év óta amúgy is csak szövegképekkel, bekezdésekkel, fotókkal, jegyzetekkel álmodtam: mindig fölfedeztem valami hibát, hiányosságot, pontosítani való adatot, amelyet még ki kell javítanom, hogy minden szempontból kifogástalan, hiteles művet adjak ki a kezemből.

Magam sem tudom, hogyan sikerült a 350 oldalas korrektúrát kijavítanom. Csak remélni tudom, hogy nem maradt benne hiba. Sok mindenre aztán utólag, az imprimatúra jóváhagyása után jöttem rá – már a kórházban, amikor a keringésjavító, értágító infúziók hatására valamelyest szelídült a szédülés.

Ekkor döbbentem rá megbocsáthatatlan mulasztásaimra: nem köszöntem meg a kötet elején, nyomtatásban Szentpál Monikának, a költő özvegyének, hogy bizalmába fogadott, és megengedte, hogy Rákos Sándor hagyatékában – a neki szóló levelek, az általa írt naplójegyzetek és az évek során kaotikus egyveleget alkotó, összekeveredett kéziratlapok sok ezer oldalas dzsungelében – kutathassak. És Dávidnak, a férjemnek sem háláltam meg nyilvánosan azt a sok áldozatot, amit újabb „közös gyermekünkért” hozott: mindent elkövetett, hogy zavartalanul dolgozhassak, egész nap a könyvtárban üljek, elhanyagolva a háztartást; bevásárolt és főzött rám – csak a mosás-mosogatás várt meg mindig –, s míg ő „To Anna…” ajánlással küldte nyomdába az albumát, én csak kézírással ajánlottam számára a könyvemet. (Ő hivatásos fotográfusként évtizedeken keresztül itthon, a fürdőszobában hívta elő s nagyította a képeit, de pár éve áttért a digitális technikára, ezért aztán néha parázs jelenetek játszódnak le az eredendően nekem vásárolt számítógép előtt: akinek sürgősebb a leadni valója, azé az elsőbbség.)

Ma éreztem át igazán, mennyire más egy „szellemi gyermek” világra hozatala, mint a hús-vér utódoké. (Két fiunk van, tudom, mit beszélek.) A műalkotás születését gyakran hasonlítják a terhességhez, a vajúdáshoz, a gyerekszüléshez. Nagy különbség, hogy a könyv – amint elhagyja a nyomdát – változtathatatlan. A testet öltött szellem felnőttként jön a világra: őrzi a mi vonásainkat is, de már nem „nevelhető”-javítható többé, viszont – hacsak nem égetik el, vagy nem rongálják meg a könyvtárak állományát tudatosan szelektáló-rongáló barbár brigádok – mégiscsak maradandó! És Rákos Sándort remélhetőleg már ennek a könyvnek a tükrében fogják megítélni – hacsak nem készül róla egy másik monográfia, amely felülírja az én megközelítésemet.

Murányi Gábor újságíró-történész – a könyvtervező Zsuzsa testvére, aki előző köteteim közül már többet bemutatott, írt is róluk – önmagát múlta felül, amikor a címben jelzett „táguló körök” vizuális modellje alapján, a lehető legkülönbözőbb aspektusokból közelítve érzékeltette: mi mindenről szól ez az első ránézésre „szabályos” biográfia (amely az én rendhagyó műfaji besorolásom szerint „alkotáslélektani »fejlődésregény«”). A méltatlanul keveset idézett Ancsel Éva filozófus – egykori egyetemi esztétika-tanárom – nyomán „egy-ügyűnek” titulált (Gábor ezzel a felcímmel írt portrésorozatot a nyolcvanas években, a Magyar Nemzet hasábjain) – de nem tudom, értették-e pontosan a jelenlevők, mi is az az „ügy”, amelyre az életemet föltettem. A hátrányos helyzetből induló, kivételes tehetségüket önerejükből érvényesítő írók, művészek sorsa izgat, mióta csak az eszemet tudom.

Egyvalamire azonban Gábor sem tért ki: hogy Rákos Sándor rendkívül hányatott életútja óhatatlanul a transzcendencia felé tágította a költő sorstörténetét. S utánagondolva a számomra fontos dátumoknak, magam is különös időbeli egyezéseket fedeztem föl a bemutatók időpontja és „hőseim” sorsfordulói között. (Hőseimen a könyveim főszereplőit kell érteni: elsősorban a számomra időtlenül érvényes József Attilát, a 110 éve született József Jolánt, a negyedszázada elhunyt Őze Lajost, valamint a tíz esztendeje halott Rákos Sándort.)

Két  éven keresztül úgy éreztem, ellenszéllel kell küzdenem, ha a rejtekező, nagyon kevesek által ismert – általuk viszont rendkívül magasra értékelt – Rákosról élet- és pályarajzot szeretnék írni. (Ugyanilyen akadályokkal találtam magam szemben annak idején a hétköznapi életben rendkívül zárkózott, este héttől tízig, a színpadon viszont zseniálisan sziporkázó „színjátékos”, Őze Lajos – legelső könyvem hőse – után kutakodva.

Miután befejeztem a kéziratot, a „csillagok állása” hirtelen megváltozott. Eltűntek az akadályok: az Argumentum Kiadó szívesen vállalkozott a kötet megjelentetésére; a Nemzeti Kulturális Alap és az Újpesti Önkormányzat is támogatta a tervet, és – tőlem függetlenül – a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium is megemlékezett egykori diákjáról: az idén áprilisban Rákos Sándor-konferenciát és szavalóversenyt rendeztek, s – Krúdy Gyula, az iskola másik néhai büszkeségének emléktáblája mellett – Rákos Sándor neve is fölkerült a gimnázium bejárata melletti falra. De az igazán furcsa, számmisztikus összefüggésekre csak ezután döbbentem rá: vasárnap délután ugyanaz a lelkész (Donáth László) adott otthont a könyvbemutatónak – s mintegy „keresztelte meg” a kötetet –, aki a tíz éve elhunyt Rákos Sándort annak idején a Farkasréti temetőben elbúcsúztatta. A következő bemutató pedig Nyíregyházán lesz – megint csak nem az én választásom, hanem az ottani irodalmár, Szilágyi Péter időzítése alapján – november 25-én. Ezen a napon lenne Rákos Sándor nyolcvannyolc éves.  

És még mindig nincs vége a furcsa dátumbeli találkozásoknak. A másik budapesti könyvbemutatót december 3-án – József Attila halálának 72. évfordulóján – tartjuk az Újpesti Polgárcentrumban. (Ismét a véletlen jelölte ki ezt az időpontot. Nem hiszem, hogy hűtlen lennék életem legfontosabb költőjéhez, ha ezúttal nem a Gát utcában vagy Balatonszárszón, hanem Újpesten, a szülővárosomban – és mostani lakhelyemen adózom majd egy másik nagy költő emlékének, aki világra jövetelem idején átmenetileg az itteni művészkolónián, a Bagolyvárban lakott, Berda József (későbbi maszkos versei ihletője) szomszédságában.

„Attila, folytatnám, de unnád…”

Mindenesetre szeretném, ha „örökhétfő” volna – persze, nem a Petri György-i értelemben.