A Bárka honlapját gyomlálom dél körül, híreket törlök, hibákat javítok kevés meggyőződéssel. Közben mél fut be Onagytól. Húzza az Énekek énekét (regénye) hetek óta, vakarózik, szentségel, én meg röhögöm a nagy igyekezetet. Ősszel jön tán a könyv, várom, kőkemény erőgép, izompornó, amit olvastam belőle. Erről majd kéne valamit írni, úgyis baszogat a májsztró egy ideje, hogy az ő köteteit mért nem recenzálom, ha minden mást meg elvállalok azonnal. Kioldalaztam előle eddig, veszélyes terep. Különben se sok jelentése van, ha én méltatom, mert ugyan mi is, mikor gyakran tőle kérdezem meg, hogy merre hány lépés az irodalom. Mármint a konkrét dolgokat, technikát, tempót. Előfordul, hogy a saját szövegeimet kapom vissza Esztergomból, csatolmányként, bepirosítva, ahol nem jó, ahol döccen vagy túlbeszélt. Általánosabb kérdésekben Elek Tiborra hallgatok inkább, őt figyelem, de vannak gyötrelmek, amelyekkel a főnök nem találkozhat, amelyekhez regényíró kell — aki praxisból mondja, amit. Millió karakter próza mögül. Tételmondatban nem lehet csupa magas magánhangzó, mert kiveszi belőle a mélységet, például. Effélék. Úgyhogy javítgatok, ha írja, hogy javítgassak. Onagyot egyébként utálják rendesen szakmándiék, és okkal, nyilván. Egyenes, bárdolatlan, idegen ettől a köldöknéző íróvilágtól, mindenkivel összevész. Időnként engem is elhajt a picsába. Nem számít, megtanultam, megszoktam. Mikor seggel kelt fel, elkerülöm, oszt kalap, kabát. Másnap segít megint.

          Ebédszünetben összefutok Laci bácsival (egy helybéli, idős tanár), meséli, hogy irodalmi esten járt a múlt héten. És olyan volt, el se hinném. A költő azzal kezdte a színpadon, hogy ő nem az, aki. Belészállt egy ufó vagy mi a kurvaanyja. Az írja a verseket. Hajigálta a könyvét szanaszét a nézők feje fölött. Ejnye, fiam, hát való ez? Nézem az öreget, mit akarhat ezzel, pontosan tudja, hogy én is ott voltam a felolvasáson, hallottam a poétát, láttam a röpülő köteteket. Megvonom a vállam, Biztosan így artikulálja az esztétikai törekvéseit. De Laci bácsi legyint, Lófaszt!, aztán megy a dolgára. Én meg elszégyellem magam. Egy évvel ezelőtt még valami pusztítót mondtam volna az ilyen ufós ripacskodásra. Elkurvul, maszatossá lesz az ember a napi munkában, meggondolja, mi mennyit ér, kell-e megmondani a szarról, hogy szar. Majd jó lesz ezen gondolkodni kicsit.

          Az esztétikai törekvés különben is lakmusz, mármint a kritikaírásban. Görcstelenül folynak ki a kezemből a recenziók, könnyen ugyanaz a hang végig (magabiztosan bunkó), de amikor a törekvések kezdnek beszüremkedni a szövegbe, az jelzi azért, és csalhatatlanul, hogy üres a járat, nincs már mondanivaló, elfogyott a kritikusi patrony, csak a forma visz magával, az vezeti a véleményt, nem fordítva. A műgazdag jelentésvilága a hagyományos költői szerepekkel kezdeményez párbeszédet — egy bizonyos fáradtsági szint fölött maguktól teremnek az ilyen sehová sem mutató mondatok. Olyankor kéne félretenni, mással szöszölni. De nem mindig lehet, persze. A fájront az fájront. Nagy bölcsesség, meg is tanultam hamar, hogy nem kell látványoskodni, nem várja el senki, viszont legyen meg az anyag időre és mindig fogyasztható minőségben. Mert ha nem, a következő alkalommal esetleg már nem kérik. Ezer szerző van, tízezer, megcsinálják mások. Így viszont maradnak itt-ott a semmitmondások. Utólag szokott zavarni. A gépben átírom, mást tenni nem lehet.

          Este a szokásos családi béke, lassúság ki-ki nyugalomba, Réka a hisztis szomszédunk újabb akcióját meséli (verte az ablakot délután, hogy az esőztető berendezésünk ráhordja a vizet a veteményére, szüntessük meg azonnal a dolgot, vagy feljelent), a háttérben tévéhíradó mondja az államreformot, fél kézzel írom a csütörtöki Karafiáth-est beharangozóját a megyei hírlapnak, a levegőben pedig savanykás gyerekfos-szag terjeng. (Egyéves Dani fiam reggel kicselezett bennünket, megszerezte a szilvalekváros süteményt, aminek aztán a szokásos következménye lett, az irtózatos hasmenés produktuma kifolyt a pelenka alól. Dani vidáman tapickolt a híg malajban, előmosás után tudtuk csak megfürdetni.)

          Gabesz hív tíz körül. Rajzol a kislányos prózáimhoz, nála a betördelt kézirat, most olvasta, lelkendez telefonban, hogy erre aztán ugranak majd, csak ki ne tekerjék a nyakam. Leállítom, nem lesz ugrás, se nyaktekerés, nem lesz semmi visszhang, minden másképpen van. Gabesz grafikus, romantikus képzetei vannak az irodalomról. Mondom neki, hogy senkit nem érdekel, ne is számítson rá. Nincs tétje, nincs jelentése, hogy egy vidéki sutyerák szerző miről mit. Beleírhatnám a következő novellbe akár az orosz atomkódokat, és a világ biztonságban alhatna tovább. És ez jól is van így teljesen.

          Isteni kegyelem lehet, hogy csak húsz perccel Gabesz telefonja után már épp az ellenkezőjét gondolom. Mert más oldalról az ugyanaz. Mielőtt kilőném Outlookot, becsilingel még egy levél. Kicsi Vándor ír, kérdezi, mikor dolgozunk. Tanítványom volt a kislány korábban, mára inkább távoli barát, egy nagyvárosi gimnáziumba jár, nem láttam vagy három éve. Mélben jelentkezik időnként. Tehetséges, mint senki más, ajánlottam neki, hogy csináljunk egy négykezes szöveget, beszélgetőkönyvet erényről, bűnről, szerelemről meg halálról. Márciusra ígértem a szinopszist, de nem jutok hozzá, a határidős munkáim eltemetnek. Gyors válasz, hogy kis türelem még, szusszanok egyet, aztán hajrá, nyáron össze is rakjuk véglegesre a törzsszöveget. Lelkesít ez a projekt, benne a lauf meg a hit, hogy most majd valami olyat hozunk létre, amitől ideges fodrozódás támad, amitől az összes korábbi érvényét veszti, amitől a teljes kultúrhistória vörldtrédcenter-kollapszusilag bele egy feketelyukba. És tényleg. Így lesz. Mert egy gimnazista lánnyal csak ilyet szabad írni. Minden, mi a végtelennél kevesebb: árulás.