hirdetés

Ősök, hősök

2009. március 15. - Berg Judit

Én azzal a boldog tudattal battyogtam végig minden nap az iskolába vezető úton, átszelve a kastélyparkot és a gesztenyést, hogy „őseim birtokán” járok. [...] Osztálytársaimat gyakran sokkoltam afféle kijelentésekkel, hogy a suli ablakából is látszó kastély jog szerinti örököse vagyok.
hirdetés

Rémesen korán ébredtek a gyerekek, hét előtt talpon volt már az egész csapat. Valamilyen ünnepélyes várakozást éreztem a levegőben, izgatottan jöttek-mentek a lakásban. Mire megterítettem a reggelihez, Lilu vezetésével előkotorták a varródoboz mélyéről a kokárdákat. Ekkor jöttem rá: beszélgettünk a napokban március 15-ről, de a betegség miatt mindannyian lemaradtak az iskolai, óvodai ünnepségről. Az elmulasztott kokárdás ünnepély gondolata váltotta ki belőlük az izgalmat. Ma van a napja annak, ami miatt a többiek az oviban, suliban valami különleges jóban, egyfajta kiváltságban részesültek.

Ismerem ezt az érzést: iskolás koromban nekem is a március 15. volt a kedvencem. A minden évben szinte ugyanúgy zajló iskolai ünnepélyek egyfajta biztonságérzettel, állandóságérzettel töltöttek el. Az úttörőház színpadán minden évben eljátszották a forradalmárok legkiemelkedőbb tetteit. Petőfit persze az adott év legmenőbb nyolcadikos ifja személyesítette meg. Számomra a „menjünk Budára, nyittassuk ki Táncsits börtönét!” ugyanolyan, kőbevésett történelmi kijelentés, mint az „egyszer volt Budán kutyavásár” vagy a „boszorkányok márpedig nincsenek”.

Ráadásul, hála Petőfinek, éveken át abban a hitben éltem, hogy a költészet elsődleges célja a hazafiság érzésének serkentése, a költők mind váteszek, vagy legalábbis azokká kélne válniuk. Később épp emiatt viseltettem némi távolságtartással Petőfi iránt, és csak akkor zártam véglegesen szívembe a lánglelkű poétát, amikor – már egyetemistaként – végigolvastam szenzációs humorral megírt naplóit.

Most tehát gondoltam egy nagyot, és a felkokárdázott csipet-csapatot elvittem a Kiscelli Múzeumba. Útközben beszélgettünk a forradalomról, Petőfiről, Bem apóról. Felelevenítettük Lilu négyéves kori nagy mondását is a kis lengyel tábornokról. Akkoriban ugyanis, valahányszor elautóztunk a Bem szobor mellett, Lilu megkérdezte, ki is volt az a bácsi ott a téren. Én pedig elmondtam, hogy ő egy nagyon aranyos bácsi volt, aki régen született egy messzi-messzi országban, és a magyar katonákat vezette a szabadságért vívott harcban. Aztán, egy szép napon fekete nagypapa ült le mellénk a játszótéren. Lilu még sosem látott színes bőrű embert, tátott szájjal bámult. „Milyen a bácsi?” - kérdezgette. Én meg kínomban csak annyit mondtam: aranyos. De a nagypapa törte a magyart, kedvesen fordult Liluhoz. „Tudod, én régen születtem egy messzi-messzi országban.” Lilu szeme a felcsillant a felismerés: „Ja, akkor te vagy a Bem apó.” A lányok boldogan nevettek a történet hallatán, Bem apó is beépült a családi legendáriumba.

A Kiscelli Múzeum most sem okozott csalódást – a mai napon ingyen lehetett látogatni, kedves és készséges teremőrök vezettek minket egyenesen a nyomdatörténeti kiállításra. Nem véletlenül jöttünk ugyanis ide: itt van kiállítva az egykori Landerer nyomda gépe, amelyen Petőfiék a Nemzeti dalt és a 12 pontot nyomtatták. Ma a nyomdagép is működött, kezelője részletesen elmagyarázta a tátott szájjal hallgató aprónépnek, hogy is kell használni a hatalmas masinát. Megnéztük a klisét, vagyis azt a lapot, amiben a nyomtatandó szöveget rögzítették. Ezt kente le festékkel a nyomdász, ráhelyezte a sajtót, vagyis egy súlyos fémlapot, majd az egészet lenyomtatta egy jókora kar segítségével. Dalma meg is állapította: akkora ereje van a nyomdának, mintha egy elefánt nehezedett volna rá a lapra.

Kaptunk a frissen nyomott Nemzeti dalból négy példányt: jusson az oviba, az iskolába, otthonra és a nagymamának. A múzeumból ugyanis átsétáltunk a szüleimhez, anyu repesve várta már az unokákat, apu pedig egyik specialitását, a majoránnás pörköltet készítette. Szegény Tamás kimaradt a jóból: ma kicsit gyengélkedett az egyhetes betegápolás következtében, így kapott egy gyerekmentes szabadnapot.

Szüleim a Kiscelli Múzeum fölötti domboldalon laknak, gyerekkoromban szinte a házunk mögött húzódott az erdő. Mára a beépített terület majdnem a Mátyás-hegy tetejéig kúszott. De a Kiscelli kastély (a mai múzeum) és környéke: a park, a Margit Kórház fölötti gesztenyés erdő, a kanyargós Kolostor utca személyes birodalmamat képezték egykoron. Egyik szépapám ugyanis, aki a családi legendák közt csak „katona ópapa” néven szerepel, a XIX. század végén a Kiscelli kastély (akkor katonai raktár) parancsnoka volt őrnagyi rangban. Bár eredetileg Ruperto-nak hívták, később, mikor csapatával áttört a Rajnán, felvette a Rainprecht, vagyis Rajnatörő nevet.

Rainprecht ópapa a kastély egyik melléképületében lakott gyermekeivel és unokáival. Dédanyámat, Irénkét itt ismerte meg a fiatal jogász, Berg Károly, aki kilenc hosszú éven át udvarolt hölgyének, mire nőül vehette. Az esküvő is itt volt, a kastélyhoz tartozó Doberdó úti kápolnában, később az ifjú pár a Kolostor utcában bérelt lakást. Nagyapám és testvérei nap mint nap innen mentek iskolába. A sors furcsa csavarja, hogy szüleim sok-sok évvel később ugyanitt, a kiscelli lejtőn kaptak lakást. Erkélyük nagypapáék egykori otthonára néz. Én azzal a boldog tudattal battyogtam végig minden nap az iskolába vezető úton, átszelve a kastélyparkot és a gesztenyést, hogy „őseim birtokán” járok. Ha pedig az őseimé, akkor az enyém is, ez nyilvánvaló. Osztálytársaimat gyakran sokkoltam afféle kijelentésekkel, hogy a suli ablakából is látszó kastély jog szerinti örököse vagyok.

Jó, hogy eszembe jutottak a régi családi történetek. Ebéd után apukám előkereste a megmaradt fotókat. Megmutatta a Ferenc József arcszőrzetet viselő „katona ópapát”, feleségét, Klementinát, aki külsejében is méltó volt a „katona ómama” névre: hosszúkás, szögletes, férfias arcú nő. Dédanyám, Irén már lágyabb, nőiesebb teremtés, az ő arcán ismertem fel először a család most élő tagjainak jellemző vonásait. Apu egyébként elképesztő, fantasztikus memóriája minden adatot megőriz. (Kérdezzék nyugodtan az elmúlt száz év bármilyen sporteseményének végeredményéről, vagy egy döcögős, isten háta mögötti bekötőút számáról.) Most is tudta, hogy a Kiscelli kastélyban játszódott az 1914-es év egyik legnagyobb port kavaró bűnügye: meggyilkolták az akkori tulajdonos, Schmidt Miksa szeretőjét, Mágnás Elzát. Találtam erről pár részletet itt.

Az obligát március 15-i eső miatt a délután képnézegetéssel, múltidézéssel telt. A gyerekek megnézhettek dvd-n néhány új epizódot Nils Holgerson kalandjaiból. Elégedettek voltunk az ünneppel. Lám, ezt a jó kis napot – ha közvetve is – Petőfinek és a márciusi ifjaknak köszönhetjük.

Berg Judit

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.