Szeretek összefutni. Nem mindenkivel, természetesen. Ám a szívem szerint való véletlen találkozások örömétől hajtva könnyűn viselem a szívemnek kevéssé kedves összefutások terhét, melyet amúgy kedvetlenül is viselnem kellene. Önmagunkat - e zavart alakot, aki a tükörből rendre kissé értetlenül néz ránk - kerülgethetjük egy darabig, a többieket azonban bajosan. Idő múltán elénk lépnek. Ha csak a legutóbbi hónapokra gondolok... Y-ra, akit régtől ismerek, védelme érdekében nem mondhatom el, honnan és miként, s aki nemrégiben lent a metróban köszönés helyett oly rémült tekintetet villantott rám, majd elbújt az egyik oszlop mögött, hogy nem tudtam eldönteni, vajon a szerelvény elé akarja vetni magát, esetleg meggyűlölt valamiért, vagy valami mély, friss bánata van, és nem kíván egyetlen szót sem váltani senkivel; Z-re, akivel vagy öt éven át szívélyesen köszöntöttük egymást, ám ez túl unalmasnak bizonyult mindkettőnknek, így ugyan pár évnyi szünettől eltekintve mostanában újra gyakorta egy helyen kávézunk, mégis úgy teszünk, mintha a másik turista volna; vagy X-re, akit majdnem harminc évvel ezelőtt láttam utoljára, ám akivel újabban rendszeresen együtt utazom a buszon, s egyikőnkben sincsen elég tudom-is-én-micsoda, hogy szavakkal áttörjön az idő e roppant tömbjén.
A nem kívánt összefutások nagyobb részének azonban nincsenek efféle fura dimenziói, egyszerűen kellemetlenek. Ezekre az esetekre bizonyos rutin fejlődik idővel az emberben, figyelni kell, és hirtelen elfordítani a fejet, mintha mulaszthatatlan néznivalónk lenne a túloldalon, megállni, és a táskában matatni, vagy közhelyen való ülés esetén magunk elé kapni egy újságot, és elmerülni a lapalji cikkben. Kölcsönös megértés és együttműködési készség esetén azután még ezeknek a helyzeteknek is létezik egy már-már élvezetesen elegáns megoldása, bizonnyal sokuknak volt része benne. Késő, már észleltük egymást, tudom, hogy ő is tudja, de úgy csinál, mintha… és viszont, s mindezért sem testbeszéddel, sem elektronmód cikázó belső káromlással nem átkozzuk egymást, mert adott esetben mindkettőnknek ez a legmegfelelőbb megoldás. Ha sikerülne az élet más területein is érvényre juttatni azt a belátást, amely ilyenkor ül az arcon, s melyet – végeredményben a sajátunkét – loppal meg is tekinthetünk, szóval ha gyógyítani lehetne mondjuk evvel a belátással, korlátozhatnánk talán az influenza terjedését is. Aki meg olyan balcsacsi, hogy sután nekiszalad a nem kívánt lénynek, kínlódjék egy keveset.
Mai napom, mely ráadásul még nem múlt egészen, majd ha megírtam, csak akkor múlik el egészen, nos e mai napom szerencsésnek mondható, mert két igen szép véletlen, s további két igen szép megmunkált találkozás esett benne. Tán kissé korszerűtlen, hogy számomra még ilyesmik mennek eseményszámba e világon, amely az elmúlt évek során ismét felfordult, s a világomban, amelyet éveim során immár nem óhajtok többször felfordítani. Összefutottam tehát Jánossy Lajos barátommal a Bartók Béla úti hentesben, sült császárszalonnát evett, én egy pár debrecenit. Dobozos söreinkkel kitelepedtünk azután az utcára, hová épp csak a minap helyezett ki a főnök úr egy újdonat fenyőfapultot. Pár méterrel és perccel odébb az egykori Sanghai bár holt bejárata előtt Szűcs Andor nyugdíjas pincér barátommal futottam össze, aki gyermeki lelkesedéssel újságolta nekem az Újbuda legújabb számában olvasott hírt: az önkormányzat elképzelése szerint ötvenöt évnyi szünetecske után a közeljövőben (?) újranyílik a maga idejében oly jeles Hadik kávéház. Úgy legyen: "Egy égi kar inti...", nincs bajom a cipőkkel, s ha csak annyi történik, hogy a Humanic kevélysárga faláról valamennyi időre eltűnnek az idióta ábrák, már boldog leszek. (A falfirkák és készítőik elleni engesztelhetetlen undoromnak és de sőt gyűlöletemnek a következő napok valamelyikén adnék hangot.)
Egy telefonnak köszönhetően találkoztam továbbá – őt már nem mertem a véletlenre bízni - Egri Orsolyával, aki számos fontos városi tette és törekvése közt nemsokára a Kosztolányi Dezső téri egykori autóbusz pályaudvar páratlan épületében nyitja meg Terminál nevű kávézóját, mellyel meglátásom szerint új fejezet nyílik az elmúlt évek alapítási hullámának történetében. Reménnyel várom és figyelem a folytatást.
Találkozót adhattam végül zsigeri-szellemi hajlamaim legsajátabb hónapjának, az októbernek. Kis őszt hozott nyomban, pár hűvös, fékezett fényű órát.