Hát, ez nem volt könnyű. Az történt, hogy tegnap este hosszú ideje először reggel mentem haza. Ráadásul egész délután tartó nem épp a legkönnyebb fajtából való tolmácsolás után, illetve egész délelőtt tartó nem épp a legkönnyebb fajtából való tolmácsolás előtt. Így szokott ez történni. Ugyanúgy, mint ahogy az embernek napokig semmi dolga, aztán hirtelen csőstül dől az áldás munka formájában, az összes elképzelhető irányból, és mindenkinek csak valami apró szívességet kell tenni, de ha lehet azonnal, mert igazán sürgős. Csak most az egyszer. Szóval nekem is pont most kellett kirúgni a hámból, amikor igazán szükségem lett volna másnap a fejemre. A nem igazán másnapos fejemre. Mit mondjak, fej minőségére nézve inkább egyezzünk ki egy no comment sormintában. Az utóbbi időben valahogy a cigarettáról is leszoktam, nem igazán tudatosan, csak úgy egyszerűen elmaradt, sörözés mellé szokott csak előfordulni. Nos, az éjjel bizony jó sűrűn előfordult. Reggel nagyon bizalomgerjesztő volt a hangom. Több topmenedzser sírva könyörgött a receptért. Úgyhogy csúszott a vidám, oldott és laza beszámoló is, és miközben takaros glédába próbáltam szervezni rakoncátlan gondolataimat (miután egyáltalán megjelentek a fent említett minőségű fejben) üzenetet kaptam, hogy az iwiwen Kincses Kolozsvár ismerősének jelölt. Megtekintettem KK adatlapját és találtam egy linket, ahonnan kis vargabetűvel régi kolozsvári képeslapokra bukkantam. És megtudtam, hogy Kolozsvár híres embereinek sora Hunyadi Mátyással kezdődik és Tamás Gáborral zárul. Aki nem tudja, ki is tulajdonképpen TG, az talán ne is nézzen utána. Mindenesetre nem semmi, hogy elénekeljük a dónátúti orgonákat meg kihívjuk a dunatévé nézőit magunkkal a hargitára, osztán egyből Mátyás király mellett landolunk. Gratulálok. Nos, innen jött a Kolozsvár-Budapest téma. Ugyanis valamikor réges-régen három évig Budapesten éltem, ami a város szempontjából nem sokat jelent, ellenben szerény személyem életében annál többet. Azóta még inkább azt gondolom, hogy ha nem muszáj, nem fogok nagyvárosban élni. Budapesten kiderült, mennyire vagyok gyenge és erős. Lehet, hogy ezt a két élményt nem bocsátom meg neki. Magamnak. Bár elég nagy mázlim volt azzal, hogy az említett tapasztalatokat nem itthon gyűjtöttem össze. Hogy nem a világ legotthonosabb városát kellett elhagyni miattuk. Pesti éveim alatt többször álltam tanácstalanul a Szabadság hídon, néztem a zöld korlátot és fogalmam sem volt, hogyan, merre tovább – és mindannyiszor oda lyukadtam ki: Budapestben ez a legjobb, ez a nagy, nyugis folyó, piros, sárga, fehér, zöld hídjaival, ezekkel a még emberi léptékű átjárókkal, ezzel a köztes élménnyel, az ember áll a folyó fölött, bámul, közben elúszik a nap. Budapest óta egy állandóan visszatérő álommal is gyarapodtam. Ebben az álomban általában egy lépés a vég, ha kiáltanék, megúsznám a dolgot, de bármennyire erőlködöm, nem jön ki hang a torkomon. Rettenetes érzés, az ember nyöszörög, nyüszít, feszül a tüdeje és közben csak valami silány suttogó hangot produkál. Hát emiatt a silány, suttogó hang miatt költöztem haza. Nem tudom, hogy sikerült, de bármennyit próbálkoztam is, Pesten nem hallottam azt a vidám, erős füttyentést, rikkantást, hej-hajt, amitől itthon csak úgy zúg a levegő, még akkor is, ha semmi sem történik velem. Úgy látszik, vannak még ilyen reménytelenül helyhezragadt figurák. Egyébként nagyjából utazásról szól az életem. De Pesten már a könyökömön jött ki a sok metró, busz, troli, villamos, fogaskerekű, hév, kikészített a sok elgyötört, közömbös, pökhendi, sebezhető emberarc, letört a körút mögötti kisutcákban viruló nyomor, a kartondobozon alvók hada, és ezt semmiféle kultúrcsemege, unicum, kávéhab, fényes társaság nem volt képes feledtetni. Itthon valahogy hozzá merek nyúlni a dolgok szerkezetéhez, meg merem választani, mire figyelek oda, mire nem – Pesten képtelen voltam erre. Ott muszáj volt egyszerre mindenre odafigyelni, az meg az én agyamnak rémesen nehéz. És Pesten valahogy mindig a dolgok sötétebb oldala tűnt fel nekem. Volt az életnek valamiféle rendje, amitől nem mertem eltérni, de beleilleszkedni sem tudtam. Nem tudtam elképzelni, mi lesz, ha lezuhanok. Ha kitörök. Ha elidőzök. Mi lesz, ha falba verem a fejem. És nem volt bátorságom kipróbálni. Itthon valahogy ismerem a leselkedő veszélyt, ő is ismer engem, igazság szerint nem vesszük túl komolyan egymást. Itthon hasra esek, pofára esek, lehasad az agyam, betöröm az orrom, röhögünk egyet és megy minden tovább. Itthon ki merek szállni a körhintából, le merek ülni a gép mellé a fűbe, el merem bámulni órákig az eget. Persze nem leszek én ettől cseppet sem okosabb, de helyreáll tőle a dolgok egyensúlya és ismét olyan a világ, mintha valamiféle középpont körül kavarogna minden, nem csak úgy találomra villódznak a dolgok a zavarosban – hát igen, ilyen régimódi gondjaim voltak nekem, kolozsvári kacsának a metropolisban, nem bírtam a random hullámverést. Úgyhogy nagy másnaposan álljon itt egy régi kolozsvári képeslap, egy híddal, ami nem létezik már.

László Noémi