A pontos idő: ősz. Szeptember vége. Az első hosszan tartó eső illata oson be az ablakon, hogy a Darshan füstölő illatával keveredhessen.
A szoba bútorain, a könyvespolc tetején, a dohányzóasztal szélén, a növények levelein a Buena Vista Social Club hangjegyei ücsörögnek. Lóbázzák pipaszár lábszárukat, meg le-föl billegetik gömböcke tappancsaikat. Ott ülnek mindenhol. Mediterrán trombitaszólók, spanyolgitár-akkordok, ereszkedő basszusvezetések, agyagdobok, meg kongaritmusok.
Egy-egy merészebb olykor ideugrik a vállamra, netán az elviselhetően másnapos, bozontos fejemre; szökdécsel kicsit, aztán visszarepül a helyére. Ott dudorászik onnantól tovább. Vidáman, hetykén.

Hosszú szőlősorokról készített fölvételek hullnak elő a homlokom mögötti fényképdobozból. Gyönyörű déli országok gazdáit látom, amint Isten áldását kérik a szüretre; aztán megemelik a délelőtti rozsdás fényekben poharaikat, hogy így emlékezzenek az elmúlt évre, évekre. Erősek és egészségesek. Akárcsak szép asszonyaik, akik hamarosan szintén beállnak egy-egy sor elejére, s a görbe pengéjű késeikkel - olykor a férfiakat is megszorítva - dobálják a napfénytől súlyos, édes fürtöket ládáikba.
Tudtam, ők tudják csak igazán: a késő őszi gyümölcsök azért édesebbek egy kanálkával, mert magjuk legmélyén is ott szendereg a nyár. És tudtam, ők tudják csak igazán, hogy ebben az állítmányban igazából valami másról van szó.

A pontos idő: ősz. Szűrőtlen cigarettát szívok. Vettem "egy utolsót", mert azt a rémhírt hallottam, hogy majd nem lesz. Nem forgalmazzák. Aztán, igaz, azt is hallottam, hogy "nem, nem tilthatják be" - de azért vettem mégis.
Nagyon jó. Kossuth. Mint Déry Szerelmében. Megrázó az a cigarettavásárlás. Iszonyat súly.
És iszonyat súlyú vers egy lapban: "Nem, soha nem féltem. / Hálás vagyok az égnek, / hogy segíthettem több száz / zsidó életét megmenteni." Gennaro Verolino érsek írta. Illetve mondta. Egy interjúban. De nem hiszem, hogy észrevette. Aki biztonságos házakat hoz létre, ahol az üldözöttek menedéket találnak, és akármi áron megakadályozza, hogy a nácik bejussanak, az, azt gondolom, megírta élete legfontosabb szövegét.

Kártyalapokként rakosgatom egymás mögé az őszi kockákat. Két idősebb gazda végigméricskéli még a nyugvó napnál, mennyit haladtak ma, s azt latolgatják testes vörösboraik fölött, hogy mikorra is érnek a végére. Szép halkan beszélhetnek, nyugodt tekintetű, bölcs férfiemberek.
S emitt, ezen a képen még egy utolsót koccintanak. Aztán vége. Azt hiszem, besétálhattak a hatalmas, de barátságos házba, ahol három-négy generáció, család is lakhat. Azután tusolhatnak egyet, s bizonnyal avval a hittel bújnak békésen alvó, szép asszonyaik mellé: lehet, igen, lehet olyan az ember, akár a késő őszi gyümölcsök.

Így telik ma az évszak. Járok-kelek a két valóság közt. Ezek szerint ma - így telik az évszak - tehetem.
Nos, akkor azt teszem, hogy e két szálat fogom - ma már nem is törődöm mással - valahogyan egymáshoz fűzni. Esőillat, Darshan füstölő, szűrőtlen cigaretta, az üldözötteket menekítő érsek sorai, a vidám, lábukat lóbázó hangjegyek, a gazdák, s szép asszonyaik, a szőlősorok, egy-egy pohár testes vörös - meg valami hit, hogy igen, lehet, lehet olyan az ember.
Ha így telik ma az évszak, így fogok telni én is. Összecsomózom ezt a két szálat, s odautazom. Úgyhogy most megyek. Talán majd írok. De most, valami miatt úgy gondolom, sietnem kell. A pontos idő már ősz. Szeptember. Vége.