Szóljon hangosan az ének…

Éltetek már 1973-ban? Emlékszik valaki az Eurófesztiválra? Nem, nem olyan, mint a Megasztár, hiszen itt nem a nemzeti felfedezetteket, hanem az éppen aktuális nemzetközi politikai együttműködéseket lehet kikövetkeztetni.

Jó, tehát most Massimo Furlan, Svájcban élő olasz rendező készített egy remake-et erről a táncdalfesztiválról, játszik is benne. Érzelmes, naiv, hiú és butuska fiú. Persze, kell is egy kis szent butaság ahhoz, hogy valaki bátran hülyét csináljon magából ott lent, a színpadon.
Ne mondd, hogy ebből az ötletből nem lehetett volna könnyen jó előadást készíteni! Egész ígéretesen indult. Furlannak, szerepe szerint hét évesen, 1973-ban a mamája azt mondja hirtelen egy este: ma szabad tévét nézni. Ezzel azért lehetett volna valamit kezdeni. ’73-ban a tévé még jelentett valamit.

2010. július 14-én, a Bastille lerombolásának 221. évfordulóján  Massimo Furlan 1973 című előadását láttuk az Avignoni Fesztivál főprogramjában.

Ez a rekonstrukció vagy remake az olaszos one-man show hagyományra épít. Massimo Furlan játssza Pino Tozzit, a híres Umberto Tozzi fiát. A Ti Amo-t biztos ismered. A fikció szerint Pino Tozzi azért kapott felkérést a fesztiválszereplésre, mert az egyik fesztiváligazgató lányának esküvőjén dolgozott hangulatfelelősként, és a könnyekig meghatódott apa meghívta a fesztiválra. Bolond lett volna visszautasítani.

A műfaj, a monologo azért nem teljesen azonos a standuppal, művelői sokszor cantautorék is, azaz saját verseiket megzenésítő mai balladaénekesek, mint pl. Paolo Conte. Mindennek hatalmas kultúrája van Olaszország-szerte és gyakorlatilag sokak számára helyettesíti   színházat.

Igen, de most Franciaországban vagyunk, ahol ez a műfaj nem nevezhető közkedveltnek. Furlan egyrészt újrajátssza az 1973-as fesztivált, másrészt, dramaturgiai frissítésként, beszélteti Cliff Richardot, egy norvég énekest meg a saját apját. És elismerem, majdnem az előadás legmulatságosabb része, amikor a zenészek a kortárs esztétika és filozófiai gazdaságtan nyelvét imitálva beszélgetnek, Furlan pedig italofranco keveréknyelven igyekszik megértetni magát. De ez igen rövid ideig működött.

Magyarországon ez a világ az Illést jelentené, az Omegát, talán Domján Editet, Aradszky Lászlót, Koós Jánost és az elfelejthetetlen Korda Györgyöt.

Ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de az előző este látott Angelica Liddell-előadás, a La Casa de la Fuerza emlékezetével elviselhetetlenül bugyutának hallatszik az itt felcsendülő Massimo Ranieri-dal, a Chi sará con te… Mert a kontextus elviselhetetlenül bugyuta.

Egyetértünk, ez az előadás jobban illett volna az off-programba.

Igen, sőt, inkább az off programon is kívüli utcaszínházi projektekre jellemző ez az egyötletű könnyedség, bombasztika, vicc, horror és komédiásdi. Minden, ami a laza menekülés, kilépés lehetőségét ígéri. Avignonban szimptomatikus, hogy ezerszám tülekednek azok a színházak, melyek tartózkodnak bármilyen, a munkájukat gondolatilag meghatározó állítástól. Hátha a nézőket megzavarhatja a szórakozásukban. A „vidám”, a „drôle” és „tragikusan mélyenszántó” előadások is egyfajta konfekcióáruként tűnnek fel. Az alkotó esendőségnek és keresésnek nincs nyoma.
Azért az utcán egészen más képet látunk, hogy kicsit árnyaljam ezt a végletes fogalmazást. Ma délután is, amikor járkálunk a falak között (intra-muros az egész város) egymást érték a meglepő, friss, vicces, ijesztő ötletekkel és formákkal támadó társulatok.
Az én díjamat a rendőrök nyerték el, már kétszer is sikerült úgy igazoltatniuk, hogy eltelt pár másodperc, amíg rájöttem a csalásra.

Én a selyemköntösben közelítő, csókos szájú pasikat szerettem, akik az Alul semmi színházi változatára invitáltak.

Vagyis, úgy látszik, hogy azok az off-osok vagy offoff-osok, akiknek nincs internetes jegyértékesítésük, az azonnali kampányra helyezik a hangsúlyt.

Éppen ezért egyre jobban dühít, hogy a főprogramban, az in-ben helyet kap egy ilyen, egyébként jó ötlet, mely talán beszélni akar az európai identitásról. Izgalmas kérdés, vajon az eurovíziós dalfesztivál azt jelenti-e, hogy feltételezhető egy egységes európai kultúra. És ha igen, akkor ez a dalfesztivál valóban mentes-e minden politikai befolyástól, gazdasági erőfölénytől. S akkor értenénk, hogy azért foglalkozik egy svájci olasz rendező 1973-mal 2010-ben, mert úgy véli: akkor még az ideák, a közösségi ismerkedés vágya vezette a kulturális döntéshozókat. A norvég halászfalucska sztárja is énekelhessen Cliff Richarddal.

Tényleg ezen veszekedtünk, mennyire jó az ötlet, s mennyire semmit nem tud létrehozni belőle ez az előadás. Se gondolat, se munka nincs benne. Olyan iskolai színjátszós az egész. Iskolai színvonalú technikailag is minden archív bejátszás, de az is, ahogy színpadra lép az 1973-ban debütáló énekesek parodisztikusan rekonstruált mása.

Itt kicsit eszembe jutott a régi Mikroszkóp Színpad. Mert meglehetősen monoton a színészi eszköztár, paróka és ruha egyezik, de a mozdulatok gépiesek, elrajzoltak. Zavaros az előadás viszonya ezzel a világgal, ironikus is és eltartott is. És kicsit sem beszél a kultikussá vált élményekről, egy kicsit sem közelít ahhoz, hogy ez a rítus, ami a táncdalfesztivál, milyen mediális hagyományt indított el stb, stb.

Milyen jó előadást tudnánk ebből csinálni…