Kezdő újságíró koromban kialakítottam magamnak egy szabályt, amelyet sajnos azóta sem elég következetesen alkalmazok: ha van ezer sornyi mondanivalóm, de csak száz sor terjedelmem, akkor, akármekkora erőfeszítésembe kerül is, nem száz, hanem hetvenöt sorba tömörítem a mondanivalómat, mégpedig azért, hogy a fennmaradó huszonöt sort, mindenkori pillanatnyi szeszélyemnek engedelmeskedve, akár az elképzelhető leglényegtelenebb dolgokra fecsérelhessem. A tömör rész és a szószátyár rész arányát olykor megváltoztattam, volt, hogy 50 százalékban voltam szátyár, de olyan is előfordult, hogy szorult helyzetemben a szószátyárkodásról mondtam le.

 

A baj csak az, hogy sokszor későn veszem észre, hol húzódik a jelzés és poszt nélküli, schengeni határ lényeg és lényegtelen (pótcselekvés, pótbeszéd, levegőbe lényegtelenítés) között. Mintha virágos mezőn szaladnék, egyre sebesebben, a tömör lényeg felé – és akkor egyszer csak ott találom magamat a lényegtelen űrben. Utat nem, de valahol mégis mértéket tévesztettem, s átléptem egy küszöböt, amit talán nem kellett volna, legalábbis kopogtatás nélkül. Észre sem vettem, hol vetettem el a sulykot, csak most, hogy már aratom.

 

Ha szigorú akarnék lenni (szigorú, de igazságos, Mint Margó néni a Bajza utcai általánosban, if You like), és szabályos-naplósan számolnék be a tegnapi napomról, az most valszeg elég kellemetlen lenne. Történt tegnap egy eleve kellemetlen esemény: a bili, amelybe egyszer csak belelógott a kezem, ki is ömlött; meghiúsult egy fényes terv, mégpedig éppen azért, mert elvetettem a sulykot és szószátyár voltam. Ez vérre megy! Ugyan, hol itt a glasznoszty számára tér?! Ki fecseghet őszintén, nyilvánosság előtt szabadon?! Dosztojevszkij hősein kívül (akik bizony fecsegnek, őszintén, és Fjodor Mihajlovics által nyilvánosan), talán az ökör, ez a, hidd el, böngikém, jóravaló naív állat (ember: én), aki nem gondol vele, hogy a szavait egyesek félreérthetik, hogy érdekek ütközhetnek, hogy ha emailt ír, az nem olyan, mintha szóban mondaná, hogy egy holnapra vonatkozó közös megállapodásnak nem része a holnaputánra – és honlaputánra – vonatkozó magánelképzelés, hogy utópiába a hic@nunc címre nem küldhetünk levelet. Nem sorolom, mert az ökör végtelenül sok dologgal nem gondol – annyi terjedelmem pedig nincs, akármilyen arányokat szabjak is meg.

 

A glasznosztyról ÉS nyilvánosságról ÉS őszinteségről lemondok tehát, és rezignált leszek, mint Karinthy, aki a Capillariát bevezető, Herbert George (magyarul H. G.) Wells-hez írt levelében leírta, hogyan történt meg, hogy a hölgy, akinek el szerette volna mesélni szárnyaló gondolatait, „eleinte figyelt, aztán szórakozott lett, pedig szerelemről is szó volt. Később fel is ugrott, egy barátnőjének valami ügye jutott eszébe, akinek telefonálni kell.” Mire visszakerült, bár udvariasan kérte az írót, hogy folytassa, ő addigra kiesett a kerékvágásból, jelentéktelennek és időszerűtlennek érezte az egészet és abbahagyta. Így fanyalodott rá Karinthy „arra, amit irodalomnak neveznek: hogy egyszerre mindenkinek mondja el azt, amit külön-külön senki se akar meghallgatni.”

 

Vajon mennyiben hasonló, ha valaki azért fanyalodik az irodalomra, mert külön-külön már több embernek is elmondta, s utólag derült ki, hogy többen, ha tehették volna, külön inkább nem hallgatták volna meg – s ezért dönt úgy, hogy ha már action akkor legyen fiction? A fikcióban senki elvárásaira nem kell tekintettel lenni (minden hasonlóság a merő véletlen műve, stb.) egy fickónak sem kell megfelelni, nem kell megfelelni a tényeknek sem, egyáltalán: felelni sem szükséges– meg lehet maradni a kérdéseknél, s a hitelességet már az biztosítja, ha a tettek és gondolatok, s persze a kérdések érvényesek? Az sem fontos, hogy a sztorinknak köze legyen az élethez – csak életszagú legyen! 

Írjak tehát végre valahára pőre szagos fikciót? Izzadtság-büdöset? Mező-illatost?? Fingásos-mitesszeres, szemölcsös-csipást? A statisztikák egyértelműen azt mutatják, hogy a Nyájas Olvasók és Böngészek többsége jobban kedveli az úgynevezett tényirodalmat mint az úgynevezett szépirodalmat, amiért is elvileg kevesebb sikerre számíthatok, ha a képzeletem szárnyán utazgatok, mint ha oknyomozó riportokat készítek másoknak a valóság bugyraiban tett utazásairól. A hősöm lehetek talán még én magam is – amennyiben persze ez nem derül ki, mert mondjuk Kovács Jánosnak hívnak, B. fővárosban élek, porszemoptikusnak is neveznek, mert a világot porszemoptikán keresztül szemlélem (nem pedig a nagyság – a királyok, pápák, püspökök, sőt akár a nagybetű gőgös pozíciójából), aki vallom az egyetemes kőtársi érzést, ásvány és ember örök és megbonthatatlan szövetségét; interreligiológiával foglalkozom, de foglalkozásomra nézve valójában kérdező- és csodálkozóművész vagyok.  

És a naplóírás? A naplóírás lehetne a fikciók közt a tényirodalmi intermezzo életem naplóba kívánkozó (?) tényeiről: reggel böfögtem, kinyomtam a pattanásaimat, korpás hajamat megfésültem, a lábgombáimat egyetlen kezeléssel megszüntettem, és lyukas fogaimmal megettem a reggelit. Délelőtt a kettéhasadt magyar társadalom tragédiáján szomorkodtam, és még jobban elfordultam a politikától, csak a liberális múltú biciklimmel tartottam továbbra is szorosan a kapcsolatot. Délben megvolt – vagy meg lehetett volna – a húsleves-leveshús-tökfőzelék szentháromság. Vasárnap és hétfőn pedig pünkösd – amikor kiárad majd a szentlélek, az oroszból annakidején bukdácsolók nyelveken szólalnak meg, a férfiak kézrátétellel gyógyítják ki a nőket taktilis magányukból, de nem mondom tovább, mert még kiderül, hogy nem tisztelem a trónt és/vagy az oltárt, hanem titkon felforgató eszméket képviselek. Holott ez nem is igaz. Az, aki szerint Ábrahám próféta az első felelős az öngyilkos merényletekért, Pál apostol az antijudaizmusért, s egyéb botrányos dolgokat állít, az nem én vagyok, hanem Kovács János interreligiológus, kérdező- és csodálkozóművész. Aki most nagyot néz, hogy sokan most mégis tőlem várják, hogy írjam le az érdektelen eseménysort, mit reggeliztem, mit telefonoztam, mit ebédeltem, mit írtam, hova mentem, kivel mit csináltam, és így tovább? Ha leragadnék a fikciónál, alkalmam sem lenne visszatérni például a Zsiguli tegnapelőtti koncertjére, amiről ígértem, hogy felteszek róla videókat a YouTube-ra? (Nos, az első itt van, a második itt).

 

Zsiguli, az én szép, okos fiam, akit jó szóval oktatok, játszani is engedek, a másik szobában most éppen halomra öli az embereket. Fő szenvedélye ugyanis a zongora mellett immár nem a yo-yo, mint pár hete még, hanem a Silkroad nevű online virtuális játék, ahol ölni kell. Ő szabadkozott, hogy akiket megöl, nem emberek, hanem szörnyek. Erre én: „a szörny is ember”. (Azt már nem tettem hozzá, bár hozzá tehettem volna: az ember is szörny. De még mennyire, hogy szörny!)

 

De azért a szörny ember. A majom is ember, úgyhogy az egész evolúció-teremtés vita értelmetlen: az ember az embertől származik, és kész. Az egér is ember. Az elefánt is ember. Derszu Uzala, a szibériai nanáj vadász Kurosawa Akira szovjet-japán filmjében embernek tekinti a tigrist, a folyót, a tüzet, a szelet. A folyó nagyon erős ember, mondja mosolyogva..  

Emberek vagyunk. 

Folyt. köv. holnap.