Otthon

Éjjel hangos tücsökciripelésre aludtam el, azaz épp ellenkezőleg, sehogy sem jött álom a szememre. A szemközti jegenyesor fáinak csúcsán fényesen billegett a hold, épp rám esett a fénye – mindig ez van. A csillagok is a helyükön voltak, egyszóval minden stimmelt - és mégse. A forró nappalok trópusi párát leheltek éjszakámba, semmi sem hűsített. A levegő állt, mintha valami dolga lett volna épp nálam. Az egy szál lepedő nyirkosan tekeredett körém.
Angyalföld reggel fényesen rezeg, mint egy falusi utca. Teljesen elégedett vagyok a falummal, a napfelkeltékkel, amik megadatnak az erkélyemről nézve. És most mégis egy másik faluba indulok, Szigligetre. A virágaim, mire megjövök, öt nap múlva kóróvá száradnak. Mégsem falu, locsolkodó kedvű szomszédság híján. Na, most menjek vagy maradjak? Hajnali forgolódáskor, mint utazások előtt, most is rám tör a menetrendszerű szorongás: annyi minden van, amit nem intéztem el, hova szaladok? Aztán hatkor csörög a vekker – ami már rég nem vekker, csak a mobilom. Fél óra múlva egyik útitársam hív: akkor jól van, ébren vagyok. Kábán, kialvatlanul gyömöszölöm be az egy hétre való ruhákat, miegymásokat a táskámba. Pöttyös Panninak érzem magam, csak épp sehol egy nagymama, aki kiszórná a fölösleges kacatokat. Plusz, a táskám is kockás - bár a részletekre már nem emlékszem: mindene pöttyös volt-e Panninak, vagy csak az arca, bárányhimlő idején. A Déli pályaudvar hetedhét határon túlinak tűnik, taxi lesz ebből, akárki meglássa! Megint taxi, megint pénzszórás, de hát két lovat nem lehet egy seggel megülni: írni és élni hagyni. Amúgy meg: hurrá, nyaralunk! Futni, ma is, rohanni, mint mindig, nem ám ész nélkül átváltani egy másik tempóra! Akklimatizálódni csak pontosan és szépen, nehogy megártson a hirtelen lazítás. Relax, baby! Hét óra tizenhárom. A vonat fél nyolckor indul. Tűz van babám! Folyt köv.

Fél konyak és egy pohár sör. Nem én iszom, a föld dübörög: négy hatvan. Jómagam csak kávézom a Déli aljában, a restiben, kétszázból megúszom, egy húszas a borravaló. Ki korán hívtam taxit, ha aranyat nem is, egy kis időt nyertem. Végigsöpörtünk a városon, a taxi élénken kerülgetett: nini, reggeli csúcsforgalom! Ez is ritka holló az életemben, ahogy a fehér is az volt egy időben: nappalt éjjé téve kizárólag feketében jártam, mikor még punk voltam. Vagy valami olyasmi, „egy kakis-bugyis, mocskos szájú kislány”, ahogy 1981-’82-ben a korabeli újság írta, a Kontroll Csoport első és utolsó Ifi Park-beli koncertje alkalmából. A Kontroll maradt, az Ifi Parkot bezárták.

Taxiban

Az Andrássyn, ha még az a neve, a Terror háza előtti szervízúton rendőrautó zár: ünneplőbe öltözött lány a koszorúzást próbálja. A  Deák téren mégis kiugrom, nem kockáztatok, a reggeli csúcsból a metrón veszem ki a részem.
A vállam leszakad a kockás tatyótól meg a súlyos laptoptól: Széll Kálmán tér, mintha nem lett volna bármelyikünknek ezer és egy jobb ötlete. A várost dúló keresztapának ha egy kis humorérzéke lett volna, s ha a mémek természetét ismerve Szalma térre kereszteli a Széna melletti Moszkva teret, egy jót kacagunk! De hát, az, aki egy kórház elé rakja az Elvis Presley teret, az egy direkt szadista. Zenegyűlölő! Kultúraromboló! Hazug! Vagy  szimplán tudatlan, s tán azzal sincs tisztában, hogy Elvis zenész volt. Mert ki hallott már olyat, hogy az Elvis Presley téren majd soha, egyetlen Zene Ünnepén se lehessen koncertezni, hangoskodni. Alig ötven méterre a betegek ablakai alatt, nyilván! Erre mondja a művelt angol, ha még beszéli valaki azt a nyelvet e kies hazában: shit! Latinul nem tudom, hogy van, majd az írótáborban utána járok. Nyolc óra hét. Folyt. köv., a vonatom tíz perc múlva indul. Egy rohanás az élet, az életem. De én a rohanást is, ebben a nagyvárosban, szeretem!

Vonaton

Neera szirupos kávét iszom, amitől, már a sziruptól, ha belőle napi 5-10 litert megiszom, pompásan lefogyok. Rám férne, ezen a nyáron 5-6 kilót felszedtem. Majd úszom sokat, hajnalban kocogok és leadom a fölösleget! (Nicsak, ki beszél? Anyukám és az összes nőrokonom! Puszi, azaz csókolom!) Indulás. Pompásan vonatozunk. Pompásan autózhattam is volna, magával a szerzővel (lásd: Pompásan buszozunk), aki nem mellesleg a kedvenc kortárs hazai íróink egyike és, aki a drámaszemináriumot tartja a Szigligeti (JAK) írótáborban. Vele töltöttem el tíz évet a szubkultúrában, de nem sokra emlékszem belőle. Akkor még…, akkor még pompásan ittam, mint ez köztudott, mint a kefekötő, mint a gödény, mint a hazai rockerek általában. És ezt a legnagyobb tisztelettel mondom. Meg is írtam volna a történetünket - Laci (Garaczi) nem tudja, (most majd megtudja), hogy már beleírtam őt is a kezdeménybe. Szimpla kert, Garacziné Nagy Ildikó Noémi (szintén író) szülinapi bulija, etc. De egy éve Laci odajött hozzám és úriemberhez méltón közölte, hogy elkezdte írni a szubkultúrát, sorry, ha netán megelőz. Ez van. A szorgos- dolgos-derék elébb ér célba! Igen, mikor megérkeztem az írók közé az ezredforduló fordulóján, az 1999-2000-es évadban, volt egy ígéretem, amit dőrén a Word Wide Web méretű nyilvánosság orrára kötöttem. A Kontroll Csoport.hu oldalon közzétettem, hogy megírom az életem számos vonatkozásban közéleti jellegű történetét. Címe is lett, vagyis, csak az lett neki, hozzá egy szinopszisban a rövid leírás. Cyber Róza (ez lennék én). Egy ébredéstörténet, melyben a XXI. századi Csipkerózsika 20 év alkoholizálás után a vedelést végre abbahagyva furcsa dolgokat észlel. Főként, hogy magánya végtelenné zsugorodott, egyfajta fekete lyuk, sőt, időutazás-szindróma, midőn emlékei, hipp-hopp, nyomtalanul eltűntek. Ezennel azonnal nyit egy oldalt a világhálón, ahová sok szeretettel várja az emlékezőktől visszaszerzendő múltja szóbeli és egyéb dokumentumait. Ám, mint az lenni szokott, emlékszolgáltatás-szédelgő szélhámosok karmai közé kerül. De szerencsétlenségben a szerencse: egy jóravaló férfi (a rosszra való is hiányzott per pillanat hősünk életéből) kitalál Rózának egy szép életet.
Na, a pompás vonatozásnak annyi: kis szóváltásra került sor az első állomásnál, Kelenföldön ismét kiderült, hogy sok nyelvet beszélünk, avagy szándékunkban sem áll megérteni egymást. Írjátok ezt is kánikula számlájára. Folyt köv.
Budapest nem ereszt, ezer polipkarral csimpaszkodik belém. Lányom szerint a polip okosan néz  tenger alatti kis barlangjából kifelé a búvárkodókra. Több agya is van az egy fejében. Hallelúja. Ez kéne nekem, nekünk e kies hazában. Most múlik pontosan…Balra a Duna még vágyakozva felém  nyújtózik: mit nekem magyar tenger, én dunai lány vagyok! Két napja még a kisoroszi szigetcsúcson úszkáltam olasz festő ecsetjére méltó tájban, a visegrádi vár alatt. Jaj, ha megépült volna az a gát, mivé lettek volna a szépséges folyóban úszkálások. Duna Kör! Köszönjük, hogy vagy, vagy, hogy voltál, who knows, ezekben az ember(ek)et kívánó időkben. Respect, ahogy a slammer mondja, s egy örökösen ragyogó bazi nagy jó pont a kérlelhetetlen harcos (és, sajna, mára már Gödör klub rühellő, etc.) Karácsony Gábornak!

Bárdos Deák Ágnes