hirdetés

Otthonos városok

2005. augusztus 3. - Ágoston Zoltán

Csodálom, ámde nem szeretem ezeket a hol szebbnél szebb, máskor meg az ördögnél is rondább állatokat. Már régen rájöttem, hogy gyomorban miépes vagyok. A tengernél is én vagyok az a vendég, aki érdeklődve böngészi az étlapon a vízivilág nyújtotta kínálatot, majd örvendezvén a teremtés gazdagságán -- rögtön a rakija után -- razsnicsit rendel.  
hirdetés

          Kőrösi Zoli regénykéziratát olvasom. Nagyon gazdag, élvezetes próza. György Péter szeptemberi szövegének korrektúrája elkészül, elküldöm. A szeptemberi számunkhoz külön támogatást igyekszem keríteni. Telefonok ez ügyben: bizottsági elnök, alpolgármester, polgármester. A dolog nem eredménytelen. Magától adódik az ötlet, hogy a szeptemberi Jelenkort be kell mutatni az Alexandra Könyvesházban Pesten.
          Elromlik az idő, a bölcsészkari füves pályára megbeszélt focira elfelejtek elmenni, pedig hetek óta készülök rá. Egy május elsejei kispályás tornán bemelegítés nélkül álltam be, részleges belső térdszalag- és talán (a kétszeri ultrahang ellenére sem biztosan) keresztszalag-szakadást szenvedtem. Júniustól gyógytornára járok, aztán másfél hónap után, a balatoni nyaralás miatt abbamarad, az orvoshoz sem megyek vissza kontrollra, ahogy megállapodtunk. Úsztam és bicikliztem egy keveset, a gyógytornász szerint már óvatosan futhatnék is. Ezt akartam volna, kora este, amíg a többiek játszanak. Esetleg Gazsi fiammal egy kis passzolgatás (a PEAC-ba, az egyetemi csapatba jár), rendes foci még semmiképpen. Pótolnom kell a kihagyást, mert az íróválogatott nélkülem félkarú órás. Noha nagyon  aktív a csapat, mostanában Kapolcson, aztán a Szigeten játszanak Ezeken nem tudok részt venni, nem kockáztatok. Szeptember huszadika tájára viszont Pécsre szervezek egy meccset, amely  főpróbája lesz a másfél héttel későbbi olaszországi tornának, ahol nagypályán olaszokat, skandinávokat etc. kell a játék lényegére oktatni. Az eseményt Zilahy Péter és Kukorelly Bandi, a csapat játékosedzője szervezi. Erre, úgy érzem, meg fogok gyógyulni.
          Délután fél hat körül a gyerekekért ismét Orfűre megyek. Augusztus 28-án vitorlásversenyre hívják őket, életükben először. Addigra már itthon leszünk a rövid dalmát nyaralásról, amit Pag szigetén töltünk. S egy-két nap erejéig szeretném megmutatni a családomnak valamelyik útba eső nagyobb várost, ahol megfordultam már: Zágrábot vagy Ljubljanát. Ez lenne a kulturálódás terepe, amaz, mármint a sziget, a dagonyáé. Szeretem ezeket a városokat, otthonosan érzem magam bennük, és nem csupán azért, mert ezeken a helyeken könnyen találhatók a magyar kultúrával, történelemmel kapcsolatos relikviák, épületek, egyebek. Tehát nem is annyira a mi kedves Jelačićunk miatt, aki ott fekszik a zágrábi székesegyházban, hanem például a tőle nem messze fellelhető, a főtértől (itt megint Jelačić, a kivont szablyás, szoborba öntve) egy köpésre lévő belvárosi piac miatt. Két Jelačić közé szorult ugyan, de tarka, illatos, gazdag hely ez, ahol egy zárt csarnokban halpiac is működik. Itt végigbámulhatja az ember a frissen fogott, a tengerről egy-két óra alatt ideszállított halak terítékét. Csodálom, ámde nem szeretem ezeket a hol szebbnél szebb, máskor meg az ördögnél is rondább állatokat. Már régen rájöttem, hogy gyomorban miépes vagyok. A tengernél is én vagyok az a vendég, aki érdeklődve böngészi az étlapon a vízivilág nyújtotta kínálatot, majd örvendezvén a teremtés gazdagságán -- rögtön a rakija után -- razsnicsit rendel.  Pagon viszont állítólag kiválóan lehet búvárkodni, amihez első ránézésre nem kell sok ész, de azért jó lesz vigyázni.
          '84-ben, valahol Bulgáriában, ez talán Burgasz alatt, Szozopolnál lehetett, túl gyorsan merültem le valamelyik mélységjelző bója aljához, a hűtés céljából elhelyezett Schweppsekhez, mely nyugati üdítőital nagyjából az egyetlen rés volt Todor Zsivkov rendszerének erős bástyáján. Iszonyú nyilallás állt a fülembe, s néhány nap után a tűrhetetlen fájdalom bolgár orvoshoz kényszerített. Az még szimpátiát keltett bennem, hogy németül tudtuk a kórt megbeszélni, ám a bolgár gyógyszerek (in concreto olyan sárga lötty, ami épp ahhoz hasonlít, ami kifelé folyik a fülön egy komoly gyulladásnál) már nem élvezték bizalmamat. Távozóban, jóllehet igazságtalanul, a kukába vágtam a bolgár egészségügy segítő kezeként felém nyújtott szereket. Megkönnyebbültem, a meglévő fájdalmat ugyanis már legalább ismertem, ki tudja, mi történik, ha azokat lenyelem vagy magamra kenem. Viszont találkoztam egy megértő szívvel, jót beszélgettünk. Ha nem tévedek, a gyógyulás útjára majd Neszebárban léptem, ahol dollárboltban vett japán whiskyvel kúráltam magamat. Aztán a barátaim elcipeltek egy Malom nevű vendéglőbe, ahol cigányzenészek esztrádot játszottak, nekünk, magyar fiataloknak is kijárt az "Az a szép...". Meghökkentek kérésünkön, hogy bolgár népzenét húzzanak. (A prímás feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy Budapest "ilyen frankó", és mutatta. Aztán, hogy miért, azt is ugyanígy: hüvelykujj, "metro". A földalatti akkoriban Bulgáriában hiánycikknek számított.) Aztán idegborzoló hétnyolcados(?) stb. ritmusban olyan vad balkáni zenét repesztettek, hogy nem tehettünk mást, gyerekszoba ide vagy oda, ütni kezdtük a legendás szocialista bádogasztalokat. Táncoltak a poharak a levegőben, a prímás után megjelent a harmonikás, végül folyamatosan játszva, mint egy pingvin, odabillegett asztalunkhoz jó ötven méterről a bőgős is. Így gyógyult meg a fülem. Fiatalság, bolondság. És akkor még nem is írtam Ljubljanáról, a királyi várról, a belvárost átszelő folyó Joze Plečniket, a Monarchia korának egyik legnagyszerűbb építészét dicsérő rakpartjáról, piacáról stb. Pedig nem ám csak a bolgár doktorok meg a japán whisky és effélék az élet. Még a végén eluralkodik ezen a naplón valami hamis antiintellektualista máz.

Ágoston Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.