Végül mégis majdnem dél lett, mire elindultunk.

Sütött a nap, langyos idő, két-három riksás alkudozás után mentünk egyenesen a Paharganj-ra, ott is a szívébe, a Main bazar street-re.

Öt évvel ezelőtt itt volt a szállásunk a hangzatos nevű Prince Palace Hotelben, nagyon nem részletezném, legyen elég annyi, hogy se hercegek, se paloták nemigen vannak errefelé. Van viszont a hely nevéhez méltóan temérdek bolt, mindent lehet kapni, ami elképzelhető, illetve ezen felül még azt is, amit elképzelni se lehet. Igaz, magán a Main bazar streeten jobbára turistáknak való boltok vannak, s olyan étkezők, ahová az egzotikumra vágyó, s magukat lazának és bátornak nyilvánító európaiak is beülnek. Vagy legalábbis vannak olyan étkezők is, és olyanok, ahol kizárólag a helybeliek esznek, az idegenek pedig rettenettel fordítják el az arcukat. Egyébként ezüst és bronzművesek, fafaragók és pashminasálasok, minden, de minden, ami kézzel elkészíthető, az itt van. Ránézésre itt készül a Himalájától Dél-Indiáig a teljesen autentikus népi műtárgyként árult holmik kilencvenkilenc százaléka, a tibeti gongoktól és kürtöktől a déltengeri fa maszkokig. Az eggyel odébb lévő utcákban, ahol fehérek már kevésbé forognak, már valóságosabb az élet: egész utcája van az élelmet, fűszert, gyümölcsöt árulóknak, külön rész a fémműveseké, a bútorosoké, mindenkinek megvan a helye. Nézelődni ott is jó, enni viszont a Main bazar streeten eszünk, egy szénárus bolt és egy sálüzlet között, én személy szerint rettenetes mennyiségű csapatit és joghurtot. Kiülünk annak rendje és módja szerint az utcára, nincsen annál szebb, eszik az ember és közben a végtelenitett filmen fut a  mozi. Kissé rontja a  helyzetet, hogy a lábunktól mintegy fél méternyire éppen ekkor csatornatisztitási munkába kezdenek. Három törékenynek látszó fiú az imént tolt a szomszéd kapu elé egy ormótlan, dinoszaurusztestű, fúrófejű gépet, annak az elejét engedték le a csatornába, a másik csatornánál pedig, a lábunknál, a betonkupakot félretolva, a nyitott gödör fölé hajolva várakozik egyikük, hogy mi fog történni. Mi is várakozunk, annak ellenére, hogy perceken belül förtelmes bűz árad szét, masszívan beeszi magát mindenhová.

Az utcán folyamatosan hömpölyög a tömeg, itt azért nem ritkák a külföldiek,  többségük ráadásul indiaibb az indiiaknál: kendők és karperecek, gézruhák és csíkos nadrágok, sálak és láncok lógnak rajtuk. Olykor felbukkan egy-egy olyan arc is, aki láhatóan már két-három évtizede kezdte az ipart: ott ül a tekintetükben egymás mellett Buddha és Jézus, és simán elférnek mellettük az összes hindu istenek is. Szívszoritó látni, hogy menyire megtalálták a boldogságot.

Mire meghozzák a csapatit és a joghurtot, a mi gödrünkért felelős fiú kap egy széles pofájú, rövid nyelű kapát. Még egy darabig kíváncsian méregeti a lenti világot, majd alászáll. Eltűnik a szűk gödörben, éppen csak a feje látszik ki, a célszerszámával kapálgatja, meregeti fel az odalenti iszamlós, fekete anyagot. Minden egyes merítésnél persze rengeteg vissza is csorog rá, s látszik a hátán, s az arcán, hogy nem ez az első gödör, aminek ma nekilátott. Vagy ha igen, akkor tegnap óta nem volt ideje a tisztálkodásra. Nem kapkodja el a munkát, néha vidáman átkiált a szomszéd lyukhoz, nehéz kommunikálniuk, hiszen nem csak az ormótlan gép berreg fülrepesztően, de a lyukak peremén lábak, biciklik, riksák és tülkölő motorok, autók egyensúlyoznak.

Hihetetlenül büdös van már, mire meghozzák a zöldséggel vegyes sült rizst is.

Eszünk, mert enni jó.  

Kora délután van, vége lehet a tanításnak, mert olyan riksákban, amelyek ránézésre leginkább azokhoz a rabszállító kordékhoz hasonlítanak, amelyek a középkori pellengérhez, vagy a kivégzésre szállították az elítélt bűnösöket, legalábbis a hoollywoodi filmek szerint, szóval valami fémdobozos, kerekes targoncákban kezdik hazaszállítani az iskolásokat a környéken. Egyenruhások és játékbabaszerűen kicsik, vidáman ordibálnak, integetnek és köpködnek kifelé.

Eredetileg úgy terveztük, hogy órák hosszat üldögélünk majd itt az asztalnál, de a csatornatisztítás keresztül húzza a számításainkat. Az emberélet útjának felén egy sötétlő gödörhöz értünk. Felkerekedünk hát, de a környéken maradunk, utcai szabómesterek, árusok között. B. lefényképez egy villanyoszlopot is, csak a dokumentálás végett: itt ugyanis nem foglalkoznak a régi vezetékek javításával, netán elosztókkal és egyebekkel, akinek vezeték kell, hát beköt egyet. Sok jó vezeték kis helyen is elfér.

A fémművesek utcájánál betévedünk egy régi keresztény temetőbe: a nyitott oldalú, szabadtéri ravatalozó falán harsány színekkel pingált Krisztus szorítja a hóna alá a bárányát, a ravatalozó ágyat el se rakják, foltos és lyukas rajta a lepedő.

Néhány lépésnyire viszont egy hindu templom működik: színes elefántok, rikító ruhákba öltöztetett, életnagyságú szobrok, Siva és Párváti, a majomkiály és Ganésa. A bútokészítőknél lehet kapni házioltárokat is, igaz, csak ezüstpapír rajtuk a borítás, de attól még megőrizhetik a házi isteneket.

A kórház bejáratát vasrács védi, mégis összeér a benti és a kinti tömeg, a mi szemünk nemigen tudja megállapítani, ki az, aki kifelé, ki az, aki befelé tart. A kőfalnál  utcai borbély dolgozik, alapos ember, éppen pamacsol, bő habot kavar, s mielőtt nekikezdene a borotválásnak, egy vadonatúj pengét csavar a borotvába.

Kimegyünk a Conaught place felé, és a Tibetien marketen át elindulunk hazafelé. Itt, az eredeti tibeti árukat árusító helyen minden ugyanolyan, csak kétszer drágább, mint a Paharganj-ban. Felbukkan néhány átszellemült arcú európai vásárló, a boltos mutatja nekik, ott a tálon a felirat, Ohm mani padme hum, ettől nagyon boldogok. Bemegyünk az Imperial szállóba is, lám, ez itt az európai arc előjoga, nem is kérdeznek semmit, díszruhába, őrületes turbánokba öltözött ajtónállók rohannak nyitni a kapukat. Vivaldi szól és parfümillat lebeg, a simára nyírt gyepen éppen füstölőket hordanak szét, valószínűleg azért, hogy ne legyenek bogarak, de legalábbis kiszűrjék a gazdag turisták levegőjéből a város szagát. Hihetetlen gazdagság és fényűzés, szökőkutak és swimming pool, az egész szállodában úgy mozogsz, csillogó márványon a bejárattól a vécéig, hogy soha nem kell hozzáérned semmihez, egyenruhás szolgák suhannak, nyitnak, zárnak nesztelenül, az arcukon boldog mosoly. Nem is tudom, ki a boldogabb, ők, vagy a tibeti kolompokat vásároló turisták. A bárban van olyan chardonney, amiből egy üveg 400 000 rúpia, az alsó áron számolva kb. 1 800 000 forint. Elképzelem a tehetős családot, ahogy a légkondicionált autón megérkezik ide a reptérről, jól elvannak, esetleg egy délután a Conaught placen, buszos kirándulás Agrába, a Taj Mahalhoz, aztán este zsizsegés a kertben, akkor már nem Vivaldi, hanem Bach szól, micsoda kellemes hely ez az India, my dear, egyszer ide még feltétlenül visszajövünk.

Visszabandukolunk a valóságba, riksát fogunk és elrepesztünk az intézetbe, ugyanis este táncház lesz: azok az egyetemisták jönnek ide táncolni magyar táncokat, akik tegnap is ott voltak az esten. Valóban, mire odaérünk, már moldvai zene szól a teremből, s nem kutyafüle a látvány: két körben járják a körtáncot, fiúk és lányok, külön, hiszen nem érhetnek egymáshoz, nagy buzgalommal gyakorolják a lépéseket.

Este beszélgetünk még Imréékkel: kasztrendszer, házassági szokások, ötven százalék feletti analfabétizmus, társadalmi szolidaritás, hová kell még elmenni feltétlenül, effélék repkednek a tányérok fölött. Imre olyan, mint egy jó tanár: látható gyakorlattal minden kérdésre szakszerűen és pontosan felel.

Meg is van már a lista, hogy holnap merre megyünk. De a holnap az holnap. Az maradjon holnapra.