Ez a nap úgy telt el, hogy este akár egy bővített mondatban össze tudom foglalni: Mivel ma már nem írtam pályázatot, így az egyetemen készítettem elő a félévi kurzusok sillabuszait, dolgoztunk egyet az Olvassunk együtt!-ön, majd literázás és tervezés, aztán Gergővel és nőmmel együtt be az autóba, s le Balatonra a másik gyermekért, akit egy rövid vacsora után elhoztunk a székesfővárosba, végül fektetés, altatás, kis relax, netnaplóírás, és elájulás.

Pont három évvel ezelőtt azt írtam a netnaplómban, hogy az M7-es autópálya az ország tükre. Ezt az állítást akár most is meg lehetne ismételni. Az a mennyiségű szenvtelen balfaszság, ami itt elő tud fordulni, a dinamika és az egymásra figyelés hiánya, az a ...  De nem érdemes ezen annyit rugózni, mert világos, hogy egy ország kultúrájának megváltozásához három év nem elegendő. Lepkefing.

Képesek vagyunk-e egyáltalán érzékelni az ilyen léptékű dolgokat? Vagy csak szórványos impresszióink alapján ítélünk és vetjük meg, mondjuk, az M7-esen bénázó polgártársainkat? Aki tényleg bénák.

Ezek a kései órán elkövetett mondatok lassacskán ahhoz a panaszkultúrához közelítenek, amelytől részben írtózom, de egyre inkább foglalkoztat. Merthogy, szerintem, úgy áll a helyzet, hogy a magyar panaszkultúra – azon túl, hogy pickszalámis vagy unikumos hungarikum – hosszú évszázadok eredményeként létrejött, igazi, speciális diskurzus, és – nagy szavak, de – történeti identitásunk része. Magyarul: nem csak beszédhelyzetet generáló, bevált fordulatok sora, hanem újra- és újratermelődő, önmagát és a közösséget is megerősítő referencia-rendszer. És ez azóta látható, tudható és olvasható, mióta a magyar nyelvű írásbeliség nyomtatást talált magának a 16. században.

De nem lövöm el az összes poénom, mert ebből bizony könyv lesz.
Egyszer.

Szóval tüzet is én adjak? Az a baj...

Szintén témába vág a Panaszkórus.

Ezen kívül szíves figyelmükbe szeretném ajánlani azt a zenét, amit mostanában többször is nagy kedvvel hallgattam. A nagyszerű Isten háta mögött nevű zenekar adja elő, mely olyan míves metált tol egyébként, hogy még a végén közel kerülök e stílushoz. Ez viszont nem az.

A mai receptklub elmarad, mert felhívott a Ramsay, és neki kell tollba mondani a zöldbabfőzelékemet. Holnap majd bisztrózunk egyet ezért.