Hajnali kilenckor kitámolygok a konyhába, feleségem már útra készen, csinálok egy kávét, kortyolgatom. Ha ma mész látogatni az Onkológiára, szedd össze magad, mert ott fognak, mondja, azzal indul a napi harcát megvívni.

Ősrégi fotómodellem, néhány  tűzzománcom ihletője este bediktálta, vigyek kristályvizet, cukrot, sót, tonikot, csakis egy bizonyosat. És ezreseket, mert osztogatni kell a nővéreknek.  Igyekeztem mindent betankolni, tízezrest sehol se váltottak, itt is, ott is vásároltam, de csak öt darab jött össze.

A villamoson azon törtem a fejem, miért van, hogy amikor az első gyereket vártuk, a város tele volt terhes nővel, most meg mindenhol rákosba botlok, akinek most volt, akinek most van, és aki aggódik, hogy most lesz. Neki volt is, van is. A jelenlegi súlyos, nem operálható, kegyetlenül megfaragta, de ebben a csontvázban is látom a szépséget. Máskor gazdagon áradó szövege mostanra leapadt. Történeteiből sokat használtam  „Paprikás Marcsa” című hangjátékomhoz, Lázár Kati szólaltatta meg. Ezekkel a mondatokkal végződik:
„Nem szeretem az érintetlen embereket, akik sosem jártak a sötét oldalon. Nekem az erős dolgok imponálnak. A fanatikusok, az őrült szenvedélyűek. Azoktól kaptam sokat, akikben a finomság mellett volt valami rettenetes is, a tisztaság mellett valami romlottság. Aki sokat égett mégsem égett ki, aki önmagán is tud röhögni, akinek semmi se szent, aki bűbájos és ordenáré, gyermeki és közönséges. Mindennel így vagyok, az egész múltammal, a sok borzalmon meg örömön túl is megmaradt bennem a kíváncsiság.”
Most az a vágya, hogy legalább nyárig életben maradjon, mert akkor a vállalatnak ki kell fizetnie a végkielégítést. Nem tudom mi a terve, gyereke nincs, a szüleivel haragban van, a testvére külföldön él. Ragaszkodik hozzá, ha egy életen át bérelszámoló rabszolga volt, akkor fizessék ki, ami jár, aztán jöhet a halál. Kérdeztem, hogy betehetek-e róla fényképet a naplóba, szeretné, mondta, de előbb feltesz egy kis rúzst.

Karácsonykor főzött magának töltött káposztát, kocsonyát, Szilveszterkor korhelylevest, keveset evett belőle, de az illatok, az étel látványa jól esett. Kínlódik, de nem szenveleg, a háta meggörbült, és mégis van benne méltóság.  Kérte, hogy kenjem be a lábát kenőccsel és masszírozzam meg, óvatosan, mert érzékeny. Gyűlik benne a víz, feszül, dagad.
Jött a betegszállító, az egyik szobatársát felöltöztette, átültette a kerekes székbe és kigurította. Felötlött bennem az érettségi utáni évem, amikor a Tétényi úti kórház sebészetén voltam műtős, abban az évben nem indult rendezői szak, egyik osztálytársam beszélt rá, töltsem ott a kieső évet. Mai napig hálás vagyok neki, mert az alatt az idő alatt tanultam a legtöbbet arról, hogyan kell csapatban dolgozni, hogyan kell éles helyzetben határozottan dönteni, ott tanultam meg azt is, hogy a legnagyobb koncentráció, és a legszigorúbb fegyelem se zárja ki a humort, sokszor a görcsös pillanatokat csak egy szellemes megjegyzés tudja oldani.

Siettem haza, hogy mielőtt a könyvelőmmel találkozom egyek valamit, mert rögtön utána a fogorvoshoz kell mennem. Már csukott szemmel is odatalálok. A fogorvos átvezényelt a technikushoz, az asszisztensnő éppen indult haza, felajánlotta, hogy átszállít. Útközben az éneklésről beszélgettünk. A férje opera kórusban dolgozik, kérdeztem, szokott-e otthon énekelni, nem, legfeljebb dúdolni. Azért faggattam, mert lakik a házunkban egy rokonszenves operaénekes, erős hangú férfi, ha fellépésre készül, zeng a lépcsőház. Én ezt szívesen hallgatom, végre egy emberi hang nyomja el a dübörgő motorzajt és a sok türelmetlen dudálást. A hetvenéves születésnapomon, amit az Uránia moziban tartottunk, azzal lepett meg, hogy három áriát adott elő, hozzám igazítva a szöveget, az amúgy is remek hangulatot még magasabbra srófolta.

Megkaptam a Filmszemle programját, az „Afrika közel van, Lilla naplójából” a MOM Palace-ban, január 27-én fél háromkor a hármas teremben és január 28-án este negyed nyolckor a kilences teremben kerül közönség elé.  Remélem, akik a múltkor kívül rekedtek a zsúfolt vetítőből, most el tudnak jönni.

Bekapcsoltam a tévét, hát megint benne vagyok. De most úgy. Ismétlik a Múmiát, előtte lejátsszák a tíz évvel ezelőtt készült interjút. Nem ismerek magamra. Ez a fickó csak tíz évvel fiatalabb nálam?  Jókedvű, telt, könnyed, vidám. Nem is sejti, mi vár rá. Éppen azt kérdezik tőle, hogy milyen volt Ruttkai Évával dolgozni. Nagyon élvezetes, válaszolja mosolyogva, és elmond egy történetet is hozzá, hogy elfelejtett egy fontos instrukciót, de a felvétel már elindult, így csak gondolati úton tudott módosítani, Éva vette az adást, megoldódott a probléma. Szóval tudsz delejezni? Többnyire igen, mosolyog abban a harsány, sárga zakójában. Akkor delejezd a képernyők elé a nézőket, kéri a riporternő. Ugrottam, mint egy sportriporter a gépért és lefotóztam tíz évvel korábbi mozdulatomat. Sikerült elkapnom a delejező gesztust. Még szükségem lehet rá.