Hányszor költöztél az utóbbi másfél-két évben? Buda vagy Pest?

Most jön a harmadik költözésem. Bár mindenki nevet rajtam, én nagyon szeretem azt az idegenségélményt, amit az új környezettel kapok. Az idegenség segít megismerni és felfedezni saját magam. Minden új városrész, kerület vagy lakás megváltoztatja az életem, a Csalogány utcában megtanultam csillezni, a Bakáts téren a templom szerelmese lettem (Ráday utca=Siófok) és most majd a Pannónia is. Szerencsére barátaim megtehetik, hogy jó sok időt töltsenek külföldön, jellemzően Indiában és Malajziában. Kimozdulok a megszokottból és képes vagyok felismerni új éneimet. Budát ki kellett próbálni, ha már Pest az életem. Buda lassú, szép és megfontolt, Pest a dolgok lényege.


Miért nem bírod elviselni, ha egy nő főz a konyhádban? Hogy egyen a nő, aki neked tetszik?

Ha már egy nő főz a konyhámban, az felér egy szerelmi vallomással, vagyis a teljes énfeladással részemről, amitől sebezhetővé válok. Talán ennél jobban nem félek semmitől, pedig minden valamire való kapcsolat pont erről a sebezhetőségről szól: ha a másik tudja, hogyan sebezzen, de nem él vissza vele, az a legszebb dolog. Ezt Paulo Coelho is mondhatta volna, vagy Superman a Kryptonitról! A konyha szuperintim tér, és ha valaki ügyesen akar ott mozogni, akkor ez azt feltételezi, hogy magabiztosan mozog az életemben, tudja hol a só, a tányér, a szívem, hogy téphet a bazsalikomról.   
Soha nem tudnám előírni, hogyan egyen egy nő, de mindenképpen kíváncsian, szenvedélyesen, izgalmasan és bátran tegye. Az biztos, hogy nővel sokkal jobb enni, de még nem tudom, miért. Férfiakkal vagy zabálunk, sokat és nehezet, vagy bután bekapunk valamit, de semmiképpen sem az ételről szól az evés. Őrület, de átgondolva, életem minden fontos nője szeretett enni. Lettem már szerelmes nőbe azért, ahogy evett. És ábrándultam is ki emiatt.


A nagypapád most volt 90 éves. Gratulálok neki! Mesélj róla pár dolgot!

A nagypapám a háborúban a Hármashatár-hegyről nézte, hogy bombázzák Budapestet, mert éppen akkor avatták tisztté. Szép volt mint a legszebb tűzijáték, mondta hosszan elnézve a város felett, felidézve valamit, amit csak ő élt át. Nagypapám minden év augusztus 20-án lefotózza a tűzijátékot a budai rakparti lakásából, így van összehasonlítási alapja. 35 éve biztos ott van minden tűzijátéknál, ezért a kormányokat azokban méri. Kádár, Antall, Boross, Horn, Orbán, Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai és Orbán. Nincs két hasonló tűzijáték, más a komcsiké, más a visszafogott és más a kétharmados Orbáné, Gyurcsány pedig azt is elkúrta. Milyen hosszú, milyen magas, milyen színes, milyen sokszínű - ezek szempontok.

Nagypapám az a típus, aki hagyja az unokáját a pingpongasztalnál nyerni. Apám nem hagyott soha, ezért mindig egymás legyőzése volt a fontos. Nagypapámtól tanultam meg azt hiszem játszani. Azt, hogy miről szól a játék, ami elég fontos tudás, tekintettel arra, hogy kiskorom óta kosarazom. Veszíteni nem tanultam meg, de megszoktam.

Nagypapám olvasott nekem gyerekkoromban, majd kölcsönadta a nagy Winnetou-könyvet. Elolvastam és indián akartam lenni. Minden könyvet, amit elvittem tőle, felírt egy kicsi, fekete füzetbe. Szerintem 18 éves koromig írta alaposan, miket viszek el, utána feladhatta, látva  a linkeskedésemet. A mai napig nagypapámnál egy könyvem van, fordítva ez legalább egy szekrényt kitesz.

Nagypapám szeret fotózni. A közös képek előtt előre beállítja az exponálás idejét, majd gyorsan befut a képbe, készül a kép, és ő vagy rajta van, vagy nincs. Villant? - kérdezte meg kismilliószor családi ünnepek alkalmával.

Nagypapám talán egy kicsit felfős keddi délelőttön megelégelte, hogy egyáltalán nem érti, mit csinálnak az unokái, akik a vasárnapi ebéd közben is képesek elmenni internetezni. Nem értette, úgyhogy felhívta a T-comot, és két nappal később már be volt kötve a net. Megtanulmányozom, mondta. Ilyenkor egy többhetes, nagyon alapos felkészülési időszakra utal, aminek folyományaként mindent elolvas a megtanulmányozandó dologról. Elsőre a nevét írta be a Google-be, utána csináltunk neki a Gmailben accountot. A múltkor rám írt, hogy olvasta a cikkem, tetszett neki, bár néha indulatos. Egyébként meg vett a gulyás leveshez Erős Pistát, mert kértem - ezt is írta.


Sokan nem ismerik a beceneved, viszont mindig jót derülünk, amikor így szólítanak. Hogyan lettél Wallace?

A kosarasok hívnak így. Tizenkét évesen Kecskemét-Katonatelepen voltunk a MAFC-cal edzőtáborozni. Egy elhagyatott iskolában laktunk, kényelmetlen tatamikon aludtunk, sok májkrémet ettünk kiflivel és zacskós tejjel. Hajnalban valami lóitatóhoz futottunk, este pedig a szállásra, mert szőlőt loptunk, és ezért sörétes puskával lőttek utánunk. A kosárcsapat az a szocializációs mező, ahol mindenki nevet és azzal identitást kap. Nagyon meg lehet járni, sokakra ragad borzalmas név, de ha egy ideje már játszol, akkor ahhoz is megvan a jogod, hogy nevet adjál. Az elején csak elszenveded. Később egy másik csapatban játszott velünk egy srác, akit Fingósnak hívtunk, miután egy labdaszerzés utáni ziccert követően elfingta magát. Nem hiába nem lett csapattag.
Itt a kecskeméti edzőtáborban néztük együtt az amerikai egyetemi kosárlabda, az NCAA döntőjét, és ott volt egy állandóan keménykedő, a palánk alatt sokat dolgozó játékos, akinek még nagy szája is volt. Akkor valaki mondta, hogy olyan a játékfelfogásom, mint neki. Rasheed Wallace azóta kiöregedett. 

Könyvesblog