hirdetés

Paragrafus és poézis

2007. augusztus 11. - Falvai Mátyás

Benézek régi törzshelyeimre, csak úgy reflexből, de már nem érzem ugyanazt, pedig tudhatnám, hogy gimnazista korunk emblematikus helyei nem saját jogon voltak olyanok, amilyenek, hanem amiatt, hogy mi ott együtt voltunk. Győri ismerőseim számára elpestiesedett és rátarti vagyok, budapesti ismerőseim pedig sosem tekintenek a bennszülött pesti klub tagjának.
hirdetés

Hazaértem a heti egyszeri győri családlátogatásra. A család persze a győrújbaráti kégliben, a győri lakás pedig a feje tetejére állítva. Hétfőn jelezte apám, hogy egy kicsit felújítjuk „ezt a barlangot”, de erre azért nem számítottam. Hála istennek azért találtam egy kis ösvényt, ami egyenesen nővérem számítógépéhez vezetett. Szóval Győr. Amikor Budapestre kerültem, hónapokig el voltam veszve. Gyűlöltem a várost, mert nagy, gyűlöltem, mert zsúfolt, gyűlöltem, mert barátságtalan, és mert izolálja egymástól lakóit. Még a mai napig öt kilométernyi sétával közelítek meg olyan helyeket, amelyek két percre vannak villamossal, és mindennaposak az eltévedt bolyongások és a segélykérő telefonok, hogy akkor innen hogyan tovább. Azóta kicsit kisebb lett a város, egy kicsit talán barátságosabb is. Most már hajlandó vagyok szeretni is néha, vagy legalábbis értékelni bizonyos előnyeit. Mégis, amikor hazafelé meglátom a Győr táblát, megmagyarázhatatlan nyugalom lesz úrrá rajtam, és tényleg legalább tízzel csökken a pulzusom, képes vagyok nagyobb levegőket venni. Győr pihentető, emberléptékű város. Nehéz ugyan visszaszokni, amikor itt vagyok, hogy este hat után ne akarjak venni semmit, és szombat este éjfél után elvétve találok nyitva lévő kávézót-kocsmát, bármi egyebet. De hát istenem, itt az emberek éjszaka alszanak, ami – ha jobban belegondolunk – nem olyan illogikus dolog. Sokan mondták, hogy ha vége lesz a gimnáziumnak, vissza fogom sírni és hogy az élmények idővel megszépülnek. Nos, ez nálam nem jött be: a gimnázium minden percét gyűlöltem, időpocsékolásnak tekintettem és alapvető szabadságjogaim durva megsértésének. Ha valamiért mégis hiányoznak azok az idők, az a társaság, a megbízható klubélet, és hogy tényleg otthon éreztem magam a városban. Most az a skizoid helyzet állt elő, hogy Pesten még, Győrben már nem vagyok otthon. Ha egy hónapig nem vagyok itthon, két jól megszokott kávézó vagy kocsma zár be és három teljesen új nyílik. Esténként azon kapom magam, hogy töröm a fejem, hová is lehet ilyenkor menni és kivel. Kutatom a telefonkönyv számait, és tanácstalan vagyok: ő Sopronban van, ő Pesten, ő Grazban, ő Bécsben, ő Pécsett, ő pedig Veszprémben. Ezzel összevesztem, ez rám se hederít évek óta, ezt már nem bírom elviselni, ezt kinőttem, ehhez még mindig nem vagyok elég érett. Benézek régi törzshelyeimre, csak úgy reflexből, de már nem érzem ugyanazt, pedig tudhatnám, hogy gimnazista korunk emblematikus helyei nem saját jogon voltak olyanok, amilyenek, hanem amiatt, hogy mi ott együtt voltunk. Győri ismerőseim számára elpestiesedett és rátarti vagyok, budapesti ismerőseim pedig sosem tekintenek a bennszülött pesti klub tagjának.
          Ha már skizoid helyzet, nem csak ezzel kell megküzdenem. Tegnap kaptam egy kedves és építő észrevételt netnaplóimmal kapcsolatban, nevezetesen, hogy a joghallgató (sokelemű, taxatív és sortartó felsorolásokhoz szokott) énem eléggé beszivárgott a netnaplók szövegébe a csoportosítás és rendszerezés igényével fellépő felsorolások formájában. A felvetés jogos és elgondolkodtató. Annál is inkább, minthogy aggályos gonddal irtogatom szövegeimből a jogi kultúrára utaló fordulatokat, és igyekszem a legkörültekintőbben kerülni az olyan kifejezéseket, mint „továbbá”, „mindazonáltal”, „különös tekintettel”, „hovatovább” etc. Mindenesetre mindenkit szeretnék biztosítani róla, szépirodalmi írásaim mentesek ezektől a beidegződésektől. De a konfliktus jogászság és írói karrier között valóban fennáll, és ha egy percre szeretném is elfelejteni, valaki úgyis rákérdez: „De hát jog és írás, hogy jön össze ez a kettő?” Szerintem összejön. Muszáj hinnem, hogy összejön. Nem véletlen, hogy a századfordulón szinte obligát kényszerpálya volt a jog (a másik az újságírás). De nemcsak nálunk, más nemzeteknél is. Móriczról, Mikszáthról mindenki tudja, hogy jogásznak készültek, bár végül egyikük sem fejezte be az egyetemet. Vámos Miklós és Hrabal például befejezte, de nem lett jogász egyikükből sem. Jókai Mór az egyetem elvégzése után ügyvédbojtár is volt, Goldoni bíróként praktizált, Katona József egy ideig főügyész is volt. Rajtuk kívül még sokan végezték el vagy próbáltak elvégezni a jogi egyetemet, és sokan – ki hosszabb, ki rövidebb ideig – dolgozott jogászként. Márquez, Mészöly Miklós, Füst Milán, Moliére, a Cholnoky-testvérek, Lovik Károly, Molnár Ferenc. Hosszú a sor. A felsorolás pedig nem taxatív és nem is sortartó. Ezért kérem Önöket, írják meg, kiről tudható, hogy joggal kísérletezett, esetleg munkálkodott is a pályán. Csak hogy egy kis önigazolást nyerjek.
          Addig is maradok az Önök alázatos szolgája:

Falvai Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.