Kutyasétáltatás közben megint szembejött egy francia család. Már egy sarokra látszik, hogy franciák, amikor még nem is hallatszik, milyen nyelven beszélnek. A járásuk olyan, meg a nők tartása talán. A Francia Iskola mellett lakunk, sok francia család él a környező utcákban. Ha kicsit hunyorítunk az iskola és a francia pékség között, párizsi banlieu vagyunk. A kutyák ilyenkor összedugják az orrukat, a francia kutya meg a miénk, ők egy nyelven beszélnek bizonyára. Először a pórázt engedjük össze, aztán közelebb lépünk. A koreográfia szerint én köszönök bon soir-ral, ők jó estéttel, kicsit toporgunk, nézzük a kutyákat, aztán továbbállunk. Hazafelé rájövök, hogy a férfi pulóvere volt valahogy máshogy a nyakába kötve, onnan tudtam.
Otthon elém ugrik egy kép a Litera Facebook-oldalán. Találós kérdés tulajdonképpen, a kép szereplőit kell felismerni. Hat kiránduló férfi. Játékosan pózolnak felemelt lábbal. Persze József Attila a főszereplő, őt mindenki rögtön kiszúrja. A kép egy sorozat része, legismertebb darabját, amin József Attila egy kisbaltával dönti a tőkét, mindenki ismeri, benne volt a középiskolai szöveggyűjteményben is. Egy csillebérci kiránduláson készültek 1931. április 12-én. A társaság a Döntsd a tőkét, ne siránkozz! megjelenését, pontosabban hatóság általi elkobzását ünnepelte. A kiránduláson Attila kívánságára mindenféle tréfás pózban fotografáltatták magukat, például botokkal és késekkel álltak fölötte.

Nekem valamiért az a szereplő tűnik fel, aki minden képen elüt a többiektől. Az egyetlen aki nem szakadt. Illyés Gyula hol egy lazán elegáns kabátban, hol könnyű öltönyben látható. Valahogy lelóg a képről. Ugyanúgy szúrom ki, mint a francia férfit a magyar a kutyasétáltatók között.

Eszembe jut, hogy egyszer régen, mikor még irodalomtörténész voltam, írtam erről. Hogy Illyés emigrációja után lényegében franciaként tért haza a húszas évek végén Párizsból, Eluard, Aragon és Breton mellől, és egy jó darabig franciaként tekintett a magyar világra. Előkeresem, az Irodalomtörténet 1996-os évfolyamában jelent meg. Kicsit túlírt, de most újra érdekesnek találom.

Illyés épp akkor élt Párizsban a szürrealista költők szoros közelségében, amikor azok társadalmi kérdésekkel kezdenek foglalkozni, többen közülük a baloldali politikai mozgalmakba is belépnek. A társadalmi és művészeti forradalom közös vágya viszi el őket a kollektív népi költészet és az avantgárd szintéziséhez. Sokan közülük Afrikába, Dél-Amerikába utaznak, egyszerre keresve az ősi, romlatlan művészetet és a felszabadításra vágyó elnyomottakat. Illyés fontos olvasmányélménye Gide Kongói utazása, a nyugati művész rácsodálkozása a gyarmati munkások életére. Ez lesz a Puszták népeegyik legfontosabb előzménye.

Hazatérve a pusztai cselédség világára úgy tekint, mint ahogy francia társai tekintettek az elnyomott, gyarmati sorban élő népekre. A Hunok Párizsban írója még sokáig párizsi maradt Hunniában. "Fölvillant előttem is egy írói útinapló. Van egy világrészem, egy tanulmányra érdemes tájam. S milyen sok előnyöm a fölfedezéshez! Kitűnően beszélek magyarul, ismerem a magyar társadalom mélyrétegét: a magyar vidéket. Írói feladat lesz, ha megnézem, európai szemmel, hogy ott milyen állapotok vannak; hogyan is él egy halálra gyötört nép, nem Afrikában, hanem Európában", - írta naplójában. Az afrikai feketék és a magyar parasztság összehasonlítása sokszor visszatérő motívum naplójegyzeteiben. Nem Móricz, hanem Gide, Crevel és Aragon távolságtartó, tárgyias hangján beszél. Eközben ontja az avantgárd verseket, a fiatal Zelk a dadaista pápát látja benne. Aztán jön számtalan fordulat. Kassák lapjai után a Nyugat, majd a népi írók mozgalma. Itthon nem értik a váltásokat, pedig csak azt az utat járta be, mint megannyi francia társa. Amikor a legnépiesebb verseit írja, akkor is franciául olvas. Akárcsak Petőfi.

De ki olvassa ma már Illyés franciás avantgárd verseit? Ki olvas egyáltalán Illyést? Az Egy mondat a zsarnokságról persze az iskolai ünnepségek kötelező darabja, de azzal kész. Az egyik oldalnak nincsen szüksége annak a háború előtti népi mozgalomnak meghatározó egyéniségére, ahonnan önmaga szellemiségét eredezteti, a másik oldal pedig éppen ezért nem tart rá igényt. De nem kell az avantgárd kései híveinek sem a hazai szürrealizmus alapítója, Tzara és Eluard személyes tanítványa, s nem kell a nyugatos tradíció híveinek a folyóirat állandó szerzője, Babits Mihály egyik utolsó barátja. A kérdés persze fordítva is feltehető: egy ennyire megosztott kultúrában szükség lehet-e olyasvalaki szellemi hagyatékára, aki nyugatos és avantgárd, népies és urbánus egy személyben? Pedig legalább ezt a két sorát fel kéne írni a kapufélfára: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!”

Előkeresem a nem igazán Illyés-fan Petri György húsz évvel ezelőtti cikkét: „Nem Illyés-apológiát írok, nem is szorul rá. Pusztán viszolygásomnak szeretnék hangot adni, egy olyan nemzeti kultúraképpel szemben, melyből Illyés Gyula sunyin kiretusálható.”Ma is igaz minden szava.

Nyáry Krisztián