Nézem, nézem, de a szemgolyómat kiégető ragyogáson kívül nem látok semmit.
Hol lehet. Nincs ott semmi. Aztán felvilágosítanak, hogy valami speciális szemüveggel látható csak. Mármint a Vénusz a Nap előtt. Olyan meg nincs nekem.

Tegnap délután Krasznahorkai László felolvasásán az Írók boltjában. Szép, emelkedett részlet a könyvből. Ez a szöveg közel áll, ahogyan Krasznahorkai legutóbbi egy-két könyve is, közel áll a patakcsobogáshoz, nekem legalábbis a Morgó-patak jutott eszembe róla, a Morgó-patak Börzsönyligetnél. Van ott egy helyem, egy kis sódersziget a patakmederben, másnapos rejtekhelynek kiváló. Délelőtt tíz például, átkínlódok biciklin Kismarosra, reszket minden izmom, a fejemben kitartóan dolgozik a légkalapács, és akkor ott leülni, sírni egy kicsit, hogy milyen gyönyörű, mert tényleg az, máskor is, mindig, de másnaposan sírni lehet azon is, ha felnézek az égre. Tehát patakcsobogás van ebben a könyvben is, ezt még erősítette a felolvasás, ahogy Krasznahorkai olvas, jó hallgatni nagyon. Érzem, miközben hallgatom, hogy itt most tényleg történik valami, ezt nem éreztem az elmúlt néhány napban egyetlen felolvasáson sem, ezt a történést, azokon ugyanis tényleg nem történt semmi, itt viszont van egy körvonalazható üzenet, vagy inkább egyfajta híradás. Híradás valamiről, amiről normális esetben nem kéne külön hírt adni, nem kéne kétségbeesetten, újra meg újra figyelmeztetni minket evidens dolgokra. Mert Krasznahorkai, szemben az olyan véleményekkel, hogy elvont és túlontúl bonyolult témákkal ügyködik, egészen hétköznapi dolgokról beszél. A normalitásról való beszéd, ami olyan különösnek hathat. A normális az, ami valóságos, tiszta és emelkedett. A nemnormális meg az, ami körülöttünk, bennünk, mindenhol, folyamatosan VAN. Ez az egész itt mindenfelé, ez nagyon távol van a normálistól, ez pont az ellenkezője. Addig-addig ügyeskedett itt az emberiség az utóbbi párezer évben, míg tökéletesen kifordított mindent. Az árnyékot tiszteli fényként, a lentit látja fentinek etc. Az a hiábavalónak tűnő, magányos harc, amit a Krasznahorkai-félék vívnak ma és vívtak minden időkben, ez az egyetlen tisztességes magatartás, mondjon akárki akármit, az egyetlen emberhez méltó viselkedésmód. A többi simli, gerinctelenség, önérdek, szemét.

A patakok, igen. Egyik kedvenc álmodozás-objektumom a patak. A patakok meg az erdei házak. Sajgó, másnapos aggyal nem lehet tökéletesebbet elképzelni egy elhagyatott völgyben, öreg bükkök alatt megbújó gerendaháznál, mögötte forrással. A házat már be is rendeztem, ahogy Hamvas Béla is a magáét egyik írásában. Az elképzelt ház képe régóta megvan már bennem. Látom kívülről-belülről, hogy milyen kép lóg a falon, az asztalon milyen könyvek, a polcon néhány tányér, borospohár, gyertyák, szögön az esőkabát, sáros bakancs a sarokban, a cserépkályha mellett bükkhasábok száradnak. Nyitott ablaknál fekszem, kakukk szól, mélységes csönd, csak a ház mögötti forrás csörgedezését hallani.
Valójában az elképzelt házban lakom, az az igazi otthonom, az elképzelt völgyben az elképzelt ház az elképzelt forrással. Hogyan változtatna meg, ha mondjuk egy hónapig teljesen egyedül lennék ott. Az erdőn töltött huzamosabb idő alapvetően megváltoztatja az embert. Erről felszínes tapasztalataim nekem is vannak. Egyszerűsödés, a gondolatok egyre egyszerűbbek lesznek, lassan kiiktatódik a rettenetes mennyiségű felesleges információ az agyból, fokozatosan elmúlik az egyébként folyamatosan meglévő szorongás gyomortájon.
Talán ilyen lenne.
Most visszavonulok a házba, lefekszem, és hallgatom a kakukkokat.