Jön a Könyvhét, át kell lépni megint a határt, be kell jutni az EU-ba valahogy, egy rövid hétre, mi az. 500 Euró, föl kell mutatni a bódé előtt, a határőr rápillant, mehetsz. Nem számolja meg, nem is veheti kézbe, csak odanéz. Szűkre szabott szertartás, pontos mozdulatok, szótlan egymásra meredés, az örök visszatérés rítusa.
Barátom, Citrom Bandi forgatásra megy az EU-ba, a Sorstalanságban szerepel, fölhív mielőtt indulna az eurók miatt. Hol is vannak éppen, nem mindig lehet tudni, járnak kézről kézre. Telefonálni kell Erzsébet asszonynak a kiadóba, vajon nem tudja-e, kinél vannak a gyönyörű átlépőpénzek. Tudja, számon tartja, Erzsébet asszony mindig tudja, hol van a pénz, visszaszerzi az éppen visszatért utazótól, majd kirohan az állomásra átadni Citrom Bandinak. Emberünk ott áll a vonatlépcsőn, kémleli a sötét látóhatárt: egy igazi Citrom Bandi, hosszú arca sápadtan világít a kolozsvári vonatállomás akváriumi neonfényében, szomorú-vidám szemei kikerekednek, amikor észreveszi Erzsébet asszonyt fölfelé rohanni az aluljáró lépcsőjén.
A siker jóérzése. Sőt: boldogság. Az a fajta öröm, amit a határátlépés után érzek néhány pillanatig, mindhiába csillapítanám, mert szégyellem ezt az örömöt másfél évtizeddel a rendszerváltás után etc., etc. Mindhiába próbálnám visszafogni magam: nem Én örülök, hanem a zsigereim, a bőr a tar koponyán, meg a háton. Egy másik Én, akinek esze ágában sincs engedelmeskedni annak az Énnek, aki szégyenkezik. Semmi az egész, tiszta fiziológia: a korábban összerándult zsiger kienged, kisimul a ránc a koponyán, ennyi az öröm. A szégyenkezés bonyolultabb folyamat, nem tudom lokalizálni, talán mintha a torok körül történne valami, Pavlov, Pavlov, miért hagytál el engem! Butácska, vékony nevetések, maximum heherészések magunkon, hogy ösztönösen félünk, ez a korosztály, meg még az utánunk jövő egy-kettő már így fog boldogan élni, amíg ki nem hal Európából, reményeim szerint boldogan.
Amikor a Könyvfesztiválra mentünk, félreállítottak a könyvek miatt. Még mielőtt a vámosokhoz értünk volna, kijött a bódéjából a határőr, megnézte a könyveket és kedélyesen elbeszélgetett velünk. Nem tudom mire vélni őszinte, kifejezetten udvarias, sőt baráti érdeklődését. A hely szelleméhez mérten hosszasan taglaltuk egy kiadói koncepció megalkotásának nehézségeit, majd amikor kezébe vette a Berlinévet és a szerzőjét azonosította a korábban kezelt útlevél tulajdonosával, mintha még a hangja is megremegett volna. Arra gondoltam, előhozakodik első regénye kéziratával, mi meg azonnal, már könyvhétre kiadjuk, hiszen végre ránk mosolygott a szerencse: eljön a könnyű határátlépések kora. Nem, nincs kézirat, így is jó. Előzékenyen átsétált a vámosokhoz, szívükre beszélt, hogy ezek itt csak könyvek, soknak tűnik a rakomány, de könyv, itt van a szerző is, talán nem is egy, hadd menjenek.
A vámosok aztán azonnal félreállítottak. Átadtuk ugyan a papírokat, rendben, rendben, rendben, tulajdonképpen mehetnénk is, csak még annyi a kérdés, visszahozzuk-e a könyveket. Könyvfesztivál, mondom, nemzetközi, tulajdonképpen sajtópéldányoknak is tekinthetjük őket nagyvonalúan, miért ne, hosszú sorban jönnek a standhoz ravasz arcú, tagbaszakadt anyókák nagy szatyrokkal, ismeretlen lapok, tévék, rádiók képviseletében, és valamennyi címből kérnek, ne csak egy példányt, ha lehet, és az sem baj, ha nem éppen újdonság, kell az anyag, mondják, hajaj. Ami megmarad, bizony visszahozzuk, mondtam a vámosnak.
Nincs rosszabb annál, az EU határán, amikor a vámos beszélni szeretne a főnökkel, ügyünkben. Vége, mehetünk vissza, nincs átlépés. Éreztem, hogy rosszul válaszoltam, de nem tudtam a helyes választ. Az EU határán nem elég papírokkal bírni, tudni kell a helyes választ. Ha visszahozzuk, más papír kellett volna a majdani "beléptetéshez". Ha nem hoznánk vissza, rendben volna, mehetnénk.
Várjunk.
Várunk.
Jön a vámos, nincs főnök, várni kell tovább. Odamegyek hozzá, férfiasan megvallom neki, fájdalom, nem tudtam a helyes választ, de kérdezze meg még egyszer, most már tudom.
Mehetnek, mondja vidáman.