hirdetés

Pelenkacsere és történetek / Finis

2017. május 18. - Forum Könyvkiadó

Lassan tehát ismét elérkezik a Könyvhét ideje, de ahol Esterházy nem lehet ott, nekem sincs helyem – hangozhatna a fennköltnek szánt és egyben végtelenül sznob kijelentés, mert egyrészt: EP velünk van minden egyes könyvében, másrészt: az emberek meghalnak, ami amellett, hogy veszteségélményt jelent, mégiscsak az életünk része. – A Forum Könyvkiadó naplóját Sági Varga Kinga és Fehér Dorottya írta.

hirdetés

Pelenkacsere és történetek

Hajnali három. Mondatok kellenének, szavak jönnek. Pontosak.
Szülési szabadság. Libatoll-businnes. Pelenkacsere. Párbajozás. Szövegben, szöveggel. Fürdetés. Új helyesírás. Hajnali szoptatás. E-mailváltások. Csörgők, békák, dínók. Várady Tibor. Libatoll és történelem. Könyvhét. Hiány. Anyaság. Öröm. Ellentmondásosság. Eklektikusság. Elsőre.

Nyolc éve először úgy készülök a Könyvhétre, hogy nem megyek. Várady Tibor azonban megy, és a Forum Könyvkiadó standjánál dedikálja is legújabb könyvét. A Libatoll és történelem című dokumentumpróza-kötet a becskereki Várady családi irattárból előkerült jogesetek nyomán íródott újabb történeteket tartalmazza, melyekben a sorsváltások mindennapjai, a között-lét, a párbajozás és az életek kényszerű történelmivé válása kerül középpontba. A Zoknik a csilláron, életek hajszálon történetei után megismerkedhetünk Messinger Karolin és Paulanéni (sic!) különös kapcsolatával, örökségével és emlékezetével Becskereken, egymást váltó hatalmak intézkedéseivel, megtorlásokkal, bírósági eljárásokkal, felperesek, alperesek, egymást nyakon öntő asszonyok, földművesek, kereskedők, ügyvédek stb. sajátos sodródásával a történelemmé lett hevületek arculcsapásai között. A kik vagyunk mi vajdasági/délvidéki magyarok, és hol vagyunk, vagyunk-e egyáltalán égető kérdése is választ nyer. Megtudhatjuk azt is, hogy sehova valósinak lenni valójában a túlélés záloga is lehet az identitást egyetlen (hivatalos) tollvonással felszámoló időkben.

Sági Varga Kinga

Finis

Finiselünk. És a Finis finise egyáltalán nem könnyű. És nem csupán azért, mert egy 345 oldalas kézirat meglehetősen nehéz, hanem azért is, mert alig 27 évesen szerkeszthettem egy 1969 óta rendszeresen publikáló, idén 70. születésnapját ünneplő, a Könyvhétre tizenharmadik verseskötetével jelentkező (vajdasági) magyar költő egybegyűjtött verseinek kötetét. Szöveggondoztam – ha igazán pontos szeretnék lenni. Mert összevetni a szövegváltozatokat, észrevenni a szövegszerkesztő program banális tévedéseit, de legfőképp elmerülni a közel öt évtizede burjánzó líraszövevényben, felfedezni, hogy indái okosan és ravaszul, olykor észrevétlenül is át- meg átszövik egymást, olyan egységes szövetté, féltő gonddal ápolt kertté változtatva a Finis verseit, amelyek mentén nem csupán egy sokoldalú szerző alkotói állomásai követhetők végig, de markáns kép alakul ki az olvasóban a kortárs vajdasági magyar líra alakulásának folyamatairól is – ennél nem lehet több. Böndör Pál irodalmi munkásságának első jelentősebb lenyomata az Híd 1969. áprilisi számának különmellékleteként megjelenő, leginkább vizuális költészeti kísérletnek nevezhető Tipopoézis, amit szép számmal követtek wakák, anakreoni verssorok és szabadversek egészen napjainkig, melyek mentén a saját identitás keresése („Negyvenhat éve hogy inkognitó / vagyok itt. Az országban ahol élek / a hivatal nem ismeri az ö hangot / betűt. Nincsen irat olyan / ahol nevemet helyesen írták volna le”), ember és kert évezredekre visszanyúló archetipikus kapcsolata („Amikor a gyönyör már szinte fáj / ha az az édes perc sehogy se múlna! – / darázs mutatta be a szilvafán / – a kihasadt szem volt a puha vulva – / gyenge testünk hogyan agonizál- / na a túlérett szerelembe fúlva”) ugyanakkora jelentőségre tesz szert, akár a világ lírahagyományainak sokszempontú értelmezése, vagy a versbeli én létét igazoló tény („Megetetem a kutyákat. / Nem fér hozzá kétség: vagyok”). Böndör Pál verseiben nem veszi fel a mindenkit kioktató megmondó ember sokak által kedvelt pózát, legyen hatalmon bármilyen rezsim, nem politizál, de reflektál – bölcs nyugalommal, az ember, a költő ember szemszögéből, a líra eszközeivel, múlhatatlan iróniával, egy arcán bujkáló barátságos félmosoly kíséretében, 1969-től napjainkig.
Lassan tehát ismét elérkezik a Könyvhét ideje, de ahol Esterházy nem lehet ott, nekem sincs helyem – hangozhatna a fennköltnek szánt és egyben végtelenül sznob kijelentés, mert egyrészt: EP velünk van minden egyes könyvében, másrészt: az emberek meghalnak, ami amellett, hogy veszteségélményt jelent, mégiscsak az életünk része. S ha oldalra sandítunk, a könyvespolcunk felé – legyünk akár műértők, akár műkedvelők –, tudjuk, léte korántsem volt hiábavaló. Ikon ő, akinek nevével példálózni lehet és dobálózni szokás, de aki látta, ahogy nádszálvékonyan, a fakó fehér bőr alól szálkásan kiálló csontjaival, égnek meredő hófehér, pillekönnyű hajszálaival, hangjában mégis azzal az erővel, akarattal, derűvel, a tőle megszokott leheletnyi szarkazmussal beszél Dés László oldalán – és már így álltában ősöreg bölcsnek tűnik –, az tudja, mindegyre ott őrködik ő a Vörösmarty téren, az almazöld napernyő alatt.

Fehér Dorottya

Forum Könyvkiadó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.