Először címet adunk, aztán olyanabb lesz maga a korpusz is vagy előbb a szöveg és ahhoz választjuk az illeszkedő/jellemző és egyben ízelítőjellegű címet?

Egy Panthera kazetta szól, és ez nem különösebben illeszkedik az ilyenkor következő intim szavakhoz. Ez is a naplóírás tehát: alkalmazkodni a pillanathoz. Addig-addig tipródtam itt, amíg a fiam beült a számítógép elé a Gyűrűk Urában megharcolni aktuálisan a következő harcot. Telefonáltam éppen – rokoni telefon –, így elmúlt a dramaturgiai pillanat is, amikor a fontossági sorrendekre hivatkozva leállíthattam volna. „Nem tudnál most kicsit a mamáén számítógépezni, nekem úgysem kell az internet?” – kérdezi a nyolcéves pontosan súlyozva a számára legtaktikusabb érvek között, és ráadásul közben még a mondat intonációját is hallom, ami mint egy magnófelvétel követi a miénket: azonos logika, kissé körülményes, de hajlékony, és mögötte bujkál egy kis irónia is, ami helyzettől függően keményebb is tud lenni. A kamasz lányok ez utóbbit már egészen tökélyre vitték, a skorpió Lili néhány mondata után olyan súlyos csönd tud támadni, mint amikor a kés is megáll a levegőben vagy a légy zümmögését is hallani és köpni-nyelni sem tudunk.  

Szóval Panthera szól itt a hallban, a nagy ebédlőasztalnál, mert már régóta rossz az itteni cédélejátszó, a magnóban pedig ki tudja, mióta áll már.  Rugalmasságom karbantartására is alkalmas ez a székhelyáthelyezés: nem belesüppedni, nem beletokosodni az egyetlen ideálisba, nem hagyni, hogy az egyedül ideálisnak vélt csatornák kialakulhassanak. Tudok én rugalmas lenni! (Ami azt jelenti: minimum hajlamos vagyok rugalmatlannak lenni / a rugalmatlanságtól félek a legjobban.) Zene pedig kell hozzá, mert… nem tudom miért. Már egyetemista koromban is zenére bifláztam vizsgaidőszakban, gyakran annyira rongyosra hallgattam néhány kedvencet, hogy utána hónapokig kerültem őket. (Még most is érzem a bakelitlemezek megfordításának tizenöt-húszperces ritmusát. Nem tudom, érzem: az automata pickup-kar robotszerűen visszateszi magát az eredeti helyére, hirtelen csönd, de még hagyom kicsit a hangfalak halkan gerjedő/sercegő csöndjét, amíg lassan kimozdít a mondatok közül, aztán felállok, megfordítom, aztán az első taktusokkal mintha újra a helyére ugrana minden. A magnó jobb volt, mert az orsós akár egy óráig is ment.)

Kijöttem tehát a hallba, először üveg alá tettem a fiam két rajzát. A gyerekrajzok keresetlen őszintesége: ötvenedik születésnapomra ott állok egy fehér lap közepén fekete filcvonalakból, és ami igazán én vagyok belőle, az a szemüvegem, az indiános pólóm, mellemen egy tollkoronás natív harcossal, meg a megidézett Révész László László festmény a hálószobából. Talán félt, üresnek találta a képet, nem elég születésnapos, ahol ugye, egy gyereknek ki kell tennie a lelkét, ezért aztán odarajzolta fölém azt a képet is, egy valahai Böröcz  Révész performance emlékét, ahol egy lépcső és zöld háttér előtt két öltönyös, álarcos macska hatalmas gombolyaggal labdázik. (A Gömb - Einstein és Frankenstein, 1981)

Túl sokat foglalkozom itt a fiammal – dramaturgiai hiba? Egyrészt sokszínűbbnek kellene mutatkoznom, nemcsak egy ilyen teherhordó apukának, aki hol iskolába, hol edzésre cipeli egyszem fiacskáját, másrészt meg mintha a lányok nem is léteznének. Apának tényleg a fia az igazi meghosszabbítása vagy két szép kamaszlány már szemérmessé tesz? Ők már tényleg itt a nagyok, nem puhák, saját  karakterük van, apáskodni meg igazán csak  a kisebbekkel lehet? Voltam én, emlékszem, büszke lányos apa is tíz éve, amikor még ovisok voltak, szép volt, kissé baljóslatú ugyan egyedüli férfiként három nő között, de kényeztetős és olyan kellemesen lezáratlan még. Mára készülnek leválni, az a szomorú véglegesség-érzése kezd kialakulni az embernek, mintha a finanszírozásokon kívül itt már rá személyesen nem is lenne szükség. És tényleg szépek vagy csak én látom őket annak. Nem hiszem elfogultnak magam, sőt szerintük túl kritikus is vagyok – ismerős önelem –, az előnyös jó dolgokat magától értetődőnek, természetesnek veszem, ami említésre sem érdemes, a kritika viszont mindig legyen éles, hogy hasson.

Intimitások, személyesség – és hol marad a közéletiség? Más biztosan írna  itt a tüntetésekről / Zuschlagról / Benes dekrétumokról / kurva országról, erről az egész, a nagyon mélyre jutott politikától áthatott lábszagról. Amiben egyrészről a tolvaj banda, másrészről meg a dübörgő pannon puma a színvonal, és csak a mérhetetlenül alacsony színvonal a közös bennük. Szép fokozatosan minden lenullázva a rendszerváltásból, hinni senkinek sem lehet, és a különböző előjelű handabandázások között újra a sorok között és a kishírek között olvasva kell összerakni, mi lényeges is történik pontosan e kicsi, lángoktól ölelt országban. A mi generációs szocializációnk történetesen passzol ehhez: idővel mi egy nagy monolittal szemben határoztuk meg magunkat, de csak úgy, hogy mit és hogyan nem.  Ráadásul mindezt a passzív, kulturális elfordulás metanyelvén, amit az akkori politika, mint  a politika zsigeri utálata tett kézenfekvővé. Ma már ez nem kézenfekvő, pontosabban nem lehet hatékony, mert túl finnyás, marad a sírás, amit szintén utálok mint összmagyar pszichoszomatikus betegséget, és a bosszankodás. A kis körök és a nagy körök között nincs semmi köztes, legalábbis a zöldezésből, biciklizésből, újtárgyilagosságból már nem az én generációm lát majd új energiáktól duzzadó politikát kifejlődni – ami talán zárójelbe teszi a mait. Addig marad a kulturális bosszankodás, például amikor meglátom a szétgányolt Rácfürdő (és Ráckert) helyén újra a darukat. Korábban leállították az építkezést, mert kiderült – már kezdett látszani is –, mennyire ciki az a szállodaterv, amit valakik belepöttyenteni gondoltak a Tabánba. Nincs kertelés: itt valamiket biztosan elvettek tőlem – a tabáni koncertek emlékét, a régi Rácot, és a Ráckertbe nem jártam ugyan olyan gyakran, de igen, a folytatás lehetőségét is –, cserébe viszont nekem, mint környékbelinek semmit nem ajánlottak. Hotel, wellness- és spa-centrum? Ezek nem az én szavaim. Sikló? Az csak a mézesmadzag az egész projekt benyeletéséhez. Eurokompatibilisen a turistabuszoknak örülök, de a fürdőzés elveszett, az a silány eleganciájú félkész szállodatömb kifejezetten bosszant, mert tudom, hogyan szaporodnak országszerte az ehhez hasonló, csak költséghatékony, de nem környezethatékony borzalmak, amikről azt kell elfogadnom, hogy itt  állnak majd legalább harminc évig azzal a változatlan tudattal, hogy milyen jó buli lehetett ez valakiknek, a többiek – tehát én is – le vagyunk szarva.

Ugyanez a Közgáz ppp-ben épült új tömbje a Vásárcsarnok mögött: a hallgatóknak talán célszerű lesz belülről, mert legalább sokáig tart, amíg az újdonsága megkopik, de az aránytalan, elfuserált homlokzata Dél-Budáról nézve már végérvényesen a dunaparti látkép része lesz.

Torma Tamás