Péntek 13
2007. július 13. - Németh Gábor
... minimum érdekesnek kell tartanunk az országot, ahol a gyorsan és eredményesen feltörekvő fiatalok outfitjét ihlető stíluseszményt két, talán nem minden tekintetben vonzó ikon, a Gengszter és a Kurva attribútumai jellemzik, és akkor már, nyilván, a kevésbé sikeresekét is, mintha épp ez volna az áhított siker záloga ...
- 2007. július 13.
Azt már csütörtökön tudtam, hogy ez lesz a mai (tegnapi) címem, valaki ugyanis, már nem emlékszem, ki, nevetve és kissé bocsánatkérő hangsúllyal, mintha reménytelenül primitívnek tartaná önmagát, szóba hozta, hogy holnap, azaz ma, (valójában: az írás idejében) tegnap, tizenharmadika és péntek lesz, van,(volt).
Tiszta kísérleti helyzet, nézzük, támad-e a vírus, már akinek ez mond valamit, a PC hőskorában valakik kitaláltak egy Péntek 13 nevű férget, ami bemászott a gépedbe, és szétrágta a vinyót, már aki PC-zett, ugye, nekem akkor még, és hálisten már megint, Mac-em (volt) van, és az Apple nehezen lesz férges, ezért a tizenharmadikára eső péntekeken is simán bekapcsoltam, szép, visszafogott almaünnep a totális pécécsendben, azok ugyanis, jobb félni, mint megijedni, ezeken a napokon ki se nyitották a vasat.
Fogjuk a Féregre, hogy a pénteki ÉS-ben közölt, K.Jakab Antal emlékére írt TGM-cikk utolsó mondata az enyészeté lett? Szolgáltatok, a valóságos, titkos, utolsó mondat egyben új bekezdés:
“Már régóta gyászolom.”
Olvasó Nép, olvassál TGM-et, olvass elé a mondatnak az ÉS-ben, nem fogod megbánni.
Délelőtt dramaturgiai tanács a Hunniában, a Féreg elintézte, hogy fél órát késsek, az esélytelenek nyugalmával, ugyanis rosszul emlékeztem a megbeszélt időpontra.
Semmi pezsgő?, kérdezi Sándor Pál, ja, ha pezsgőt is hozok, még félórát kések, mondom, a mondatnak jobban örül, mintha pezsgőt hoztam volna.
Ennyire jófej vagyok.
A megvárakoztatott urak nem élnek vissza a helyzettel, csak visszafogottan gyalázgatják megbeszélésünk tárgyát, egy egészestés darab rövidfilmes változatának forgatókönyvét, mintha ejtőernyőt próbálnál a farzsebedbe gyömöszölni, reménytelen és kissé nevetséges próbálkozás, a darab amúgy is ordanáré itt-ott, túl van írva, másrészt viszont befejezetlen, hosszú, filozófikus dialógusokkal és motiválatlan fordulatokkal ékes, időnként ízléstelen, nekem legalább nem szép, ami, tekintettel arra, hogy én írtam, elég szexivé teszi a helyzetet, de szerencsére mindenkinek van 1 kiváló ötlete, és most nem is a “rabbi, döglenek a libáim”-viccnek megfelelő hatásfokkal, hanem szépen, konstruktívan, ahogy illik.
Kettőkor várakoznom kell pár percet a Danubius Rádió előtt, szorosan a parkoló autók mögé állok, benyomom a vészvillogót, nagyjából egy keréknyommal belógok az ún. szembejövő sávba, várom a Férget, ez egy olyan ország, hogy nyilván lesz ebből még valami, egyre csalódottabb vagyok, mindenki simán elhúz, Roburok és Mercik, probléma nélkül, aztán persze mégis megérkezik, fekete hetes BMW-vel, befordul, jön szembe, lassít, átordít a két üvegen, “hol állsz, bazmeg?”, és belelép a gázba.
Hol állsz, bazmeg, amúgy egy (eine) releváns kérdés.
Vaprósz.
Fogalmam sincs. Te, bazmeg, ahogy elnézem, a sötét oldalon. Milyen hosszú 0,7 másodperc. K. und K., kopasz és kigyúrt, fekete sztreccstrikó, fekete napszemcsi, gengszterlánc.
Lánc, lánc, gengszterlánc.
Ez a dolog ott a nyakában igazi szemantikai sűrítmény, másfél kiló arany, nagyjából töltvényhüvelynyi szemekbe öntve, a kalózok ésszerű tezaurálási szokását vették át a gangsta rapperek, és onnan érkezett “Rákosborzasztóra”, hogy stílszerű legyek, megbízható források szerint a tárgy elemi, zavarba ejtő, mi több, fenyegető szépségén túl az igazi ok praktikus - folyton nálad van a váltságdíj, vagy mi, megvan, óvadék.
Bilincs, és közvetlenül utána a mosoly.
Az is simán lehet, hogy P13 ún. Sikeres Vállalkozó, gyakorlatilag állandóan az áfát fizeti befelé, most is azért siet, az egyik áfabefizetésből a másikba, minimum érdekesnek kell tartanunk az országot, ahol a gyorsan és eredményesen feltörekvő fiatalok outfitjét ihlető stíluseszményt két, talán nem minden tekintetben vonzó ikon, a Gengszter és a Kurva attribútumai jellemzik, és akkor már, nyilván, a kevésbé sikeresekét is, mintha épp ez volna az áhított siker záloga, így válik lassan a haza, a tiéd is, bazmeg, egyetlen virtuális szoláriummá, wellness-fitness-eurogym, gyúrni és szopatni, szopni és zsírt égetni, és néha közben befizetni az áfát.
Ne általánosítsunk. Vannak evások is.
Lehetett volna a Pénteknek közelben is dolga, leparkol valakinek a garázsajtójába, ráérősen visszacammog, megtanít vezetni, és vége volna a naplónak, vagy legalább is rövidebb volna, mert nehéz volna az intenzíven a csövektől gépelni, így minden rosszban volna valami jó, szevasz, Robinson.
Az M 7-es maga a P 13-as út. Ziccerek, kihagyom.
Este negyed nyolckor aztán az elcsendesedett tóban gázolok, mert a P13 megtámadta a fiam úszóedzőjét is, az edzés harmadik percére négyszer illette Ádámot súlyos bírálattal, a végén ki lett a medence szélére fegyelmileg ültetve, a meccs legelején négy sárgalap, és még ötvenhét perc hátra volt, az ilyesminek nem szokott jó vége lenni, a fiam vacog valami fehér műanyagon, várja, hogy megint jó lehessen, hogy visszaengedjék, na, ez az, amit nem akartam tovább nézni, az anyjára hagytam, nehogy már minden öröm az enyém legyen.
Így kerültem a partra, jól kiúszom magam.
Magamat magamból.
Hideg a víz és tiszta, itt a déli parton sekély, sokáig sétálok, a lemenő nappal nagyjából szembe, egy hattyú kísér, írhatnám, ha kísérne, és nem egyszerű koincidenciáról volna szó, csak “távolról jövő, zavaros kiáltások” (Camus és Esterházy) törik meg a csendet, minden bólyán (j?) pihen egy sirály (ly!), és hirtelen, ahogy mondani szokás, minden előzmény nélkül 1970 nyarában találom magam, ő, az én, még csak most tizennégy, illetve lesz majd novemberben, Tihanyban tölt egy magányos napot, arany nap, tele fénnyel és igazán csak tizenhárom évesen elviselhető mennyiségű melankóliával, egyedül van, a szüleit várja, akik a nyilván soha meg nem érkező holnapi vonattal jönnek majd le, Pestről, a tihanyi újságíró-üdülőbe, ő, P 13, nevezzük így, Kiliántelepről jött át, az Express-táborból, pár napja még, az éjszakai strandon, a hevenyészett tábortűznél Raki Rushit ivott egy ismeretlen hobó üvegéből, tiszta amerika, a kertmoziban például az Eper és vért vetítették, kimész a strandra, és a távolban meglátsz egy szemüveges srácot, óriási fej a horizonton, fölismered, mert a Film Színház Muzsika pár hete lehozta a képet, odafutsz a haveroddal, és felülsz a kerítés tetejére, átnézel odaátra, ahol a kenyérdeszkán grasszáló svábbogarat egy virtigli 68-as vietkongnak hívja, másnap egy egész délelőttbe kerül az Akalitól Tihanyig tartó stop, még nincs szobátok, lepakolsz a padlásfeljáróba tett pótágyra, ezeréves pesti műsorok és fülesek poros halmai közt forgolódsz majd álmatlanul, de előbb, délután, érinthetetlen magányodnak sötét szívvel megörülve, lemész a strandra, úszni kezdesz, megfeledkezel az időről és magadról, órákig úszol, átgondolod az egész, nem túl hosszú, ám kimeríthetetlenül szomorú és fantasztikus életem, és csak este veszed észre, hogy egyetlen véres seb a vállam.
Évekig hordtam a nyomát annak a délutánnak, akárhogy napoztam, a heg fehér maradt, vagy legalábbis fehérebb, mint az Én többi része.
Vessetek a mókusok elé, ahogy Woody Allen mondaná.
Hozzászólás