Péntek, macabre

2006. szeptember 22. - Krusovszky Dénes

Az én élményvilágom a megtapasztalt dolgok mellett, sőt, talán még kicsit előtt is, abból táplálkozik, amiről lemaradok. A ki nem használt lehetőségek élménye semmi máshoz sem hasonlítható, de nem veszélytelen dolog. Csak ezekkel a délelőttökkel ne kelljen elszámolnom, a félelemmel, hogy nyitott szemmel alszom, és még így sem lehetek valaki más.

          Annak is megvan az előnye, ha az ember átalussza a fél napot. Engem például határozottan meg tud nyugtatni, ha látom, ha engedem magam mellett elmenni a dolgokat. Mindig is furcsálltam azokat az embereket, akik görcsösen próbáltak belekapaszkodni minden egyes apróságba, csak hogy le nem maradjanak, csak hogy el ne szalasszanak semmit. Az én élményvilágom a megtapasztalt dolgok mellett, sőt, talán még kicsit előtt is, abból táplálkozik, amiről lemaradok. A ki nem használt lehetőségek élménye semmi máshoz sem hasonlítható, de nem veszélytelen dolog. Csak ezekkel a délelőttökkel ne kelljen elszámolnom, a félelemmel, hogy nyitott szemmel alszom, és még így sem lehetek valaki más.
          Még nem vagyok egészen ébren, így azt sem tudom eldönteni, hogy a beszélgető, nevető emberek, akik a szemközti ágyon ülnek, valóban ott vannak-e. Felülök, de lehet, hogy ez már sokkal később történik, mindenesetre most egyedül vagyok. Bekapcsolom a számítógépet, hátha változott valami, hátha írt valaki, de nem. Csend van a rendszerben. Most zavar ez a csend, zenét akarok és kapok is, Charlie Parker váratlanul elkezd szaxafonozni a fotelemben ülve. Ez jó, így el lehet kezdeni egy napot, mondom neki, de már nincs is itt. A tapétaajtón keresztül rám törtek az ápolók és elnémították a szobát.
          Ki kellene mozdulni, gondolom, és el is indulok. Útközben majdnem eltévedek a kollégium elvadult kertjében, ahol ráadásul még a gondnok óriásira hizlalt macskái is megtámadnak. Egyébként vannak, akik azt állítják, hogy a parkban szabadon engedett, de elszakadni nem bíró kollégisták bujkálnak, egyesek már a hetvenes évek óta. Persze erre nincs semmi bizonyíték, legfeljebb az éjszakai vonyítások, de azokat meg úgysem meri senki szóba hozni. Nagy nehezen eljutok a kapuig, majd a Budaörsi út felé veszem az irányt. Megállok, kicsit ki kell fújni magam, megint elfogott az autópálya-émelygés. Aztán tovább, Kelenföld felé veszem az irányt, kezdem megszokni a mellettem hömpölygő forgalmat, egyre kiegyensúlyozottabban sétálok. Döntésem: ma egyedül fogok ebédelni a Rétisasban, mégpedig erőlevest és mátrai borzaskát, ami a ház (?) specialitása. Persze a legönfeledtebb pillanatokat rögtön valami kiábrándulás kell, hogy kövesse, nem lehet semmit sem a végletekig fokozni. Nincs nálam pénz, egy fillér sem. Ráadásul bankautomata sincs elérhető távolságon belül. Utolsó reményem, a pályaudvar, Kelenföld szíve, ez a csodálatosan elhasznált épület. Belépek a váróterembe, utat török magamnak az ingázók fáradt tömegében és a jegykiadó fülke elé állok. Odabent egy egészen apró öreg néni üldögél: madárnéni a kalitkájában. Menekülni szeretnék egy nagyobb térbe, de nincs pénzem. Mondom neki, a Barátságtalan expresszre adjon egy ingyenjegyet. Rikácsolva nevet, mint egy papagáj, felejtsd el Leningrádot, nem létezik, felejtsd el! Nem teljesen értem mit akar mondani, de gyorsan elhagyom az épületet.
          Mint aki vesztes csatából menekül, úgy szállok fel a hetes buszra. Egy unikum a restiben most helyretenne, gondolom, de már megállíthatatlanul elkezdtem távolodni. Még szerencse, hogy a másik végállomáson Emőék lakásavató mulatsága vár. Beöltözős parti, és én, jobb ötlet híján most B. Kiss Dénes álruháját vettem magamra.
          A Móriczon összefutok Pollágh Petivel, napszemüvegében nem látom a tükörképem, ez jel is lehetne, de rájövök, hogy álruhám még magamat is megtévesztette. Magunkhoz veszünk némi italt, és nekiindulunk az éjszakának. A Komócsy utcai rezidencián egyenlőre visszafogott a pörgés, jólszituált fiatalok egy pohár bor mellett éppen aktuálpolitikai vitát folytatnak, nem szólok bele, inkább keverek magamnak egy Molotov-koktélt. Hat az ital, és érkeznek az emberek. Megjelenik egykori szobatársam, Krakkai Tibi is, öltönyzsebéből egy laposüvegnyi mazsolán érlelt barackpálinka kerül elő, rögtön az est sztárja lesz. A finnugor testvériség jegyében Sonja Laitinen mesél nekem Penti Holappáról, aki, ha a pletyka igaz, Acsai Roland lappföldi mentora lesz, de beszélgetésünk itt félbeszakad, mert Sonját beszippantja a tánczene. Feltűnik Kovács Gábor is, egy francia gyökerekkel bíró irodalomelméleti szekta nemrég pappá szentelt képviselője. Most sem pihen, két virágot próbál beszervezni (Virágh András és Szabolcs), akik nem testvérek, illetve lehet, hogy azok, csak nem tudnak róla. Közben kezd a buli eldurvulni, a rendőrség is kiszáll, de az elcsigázott készenlétisek pajzsaikat leeresztve csak annyit kérnek, hogy halkítsuk le a zenét. A konyhában rögtönzött árverés alakul ki, a legmagasabb licitet Dr. Litresits András az ismert sportjogász és alanyi költő mondja be, így övé a festmény (egy eredeti Varga Vera). A befolyt összeget természetesen jótékonysági célra fordítjuk, s át is utaljuk az Elfelejtett Művészek Alapítványának bankszámlájára (állítólag ebből a pénzből fognak szobrot állítani Garai Gábornak).
          Kimenekülök az erkélyre levegőzni és látom, hogy egy sötét autó közeleg. Bár Pallag Zoltánúrvezető, ma ő is bérkocsival érkezik. Oldalán Moizer Zsuzsi hivatott javítani a kedélyeket, s ez sikerül is neki. Meg fogunk halni, ismételgeti Zoli kedvenc mondatát, a körben táncolók pedig igazat adnak neki.
          Szobáról szobára járok, lehet, hogy berúgtam, lehet, hogy csak boldog vagyok, mindenesetre elveszítettem a fonalat. A mulatság nem csitul, én meg találok magamnak egy szőrös, meleg testet, akihez végre őszintén szólhatok: Lazac vagyok, az életem sós vízből édesvíz, parányi fordulat: apa - maradnék, nem úsznék tovább, folyókról, vízesésekről, a mai éjszakáról már nincs mit mondanom.

Krusovszky Dénes