PénteKÉK
2006. november 10. - Szvetelszky Zsuzsanna
Nem egy mondatolvasó ember vagyok, inkább figura-néző, lazán siklik át a figyelmem olyan nyelvi finomságokon, melyek vájtabb fülűeket elgyönyörködtetnének vagy felháborítanának, de a figurát követem, lépésről-lépésre.
- 2006. november 10.
A kellemesen konform reggel ugyanolyan rituálékkal rakta sínre a napot, mint szinte mindig. Ez a bejáratottság jól is jött, mert nemsokára megérkezett Anita barátnőm, akinek késő délutánig segítettem némi memetikai feladatok megoldásában. Ebben támogatott bennünket a hozzánk kora délután becsatlakozó óvodás lánya, aki teljes népdal-repertoárjával órákig szórakoztatta Csilla babát. A memetika egyébként a mémekkel foglalkozó tudomány, a mém pedig szerintem a kultúra legkisebb, másolódásra képes egysége, bővebbet Richard Dawkinsnak „Az önző gén” című művéből lehet megtudni e ma még erősen vitatott témáról.
Mémek szárnyán gyorsan száll a nap, így délután, ahogy Zoli hazajött és átvette Csillát, rohantam is egy könyvbemutatóra, az Alexandrába, az Irodalmi Jelen estjére. Balogh Róbert miatt mentem oda, aki idén májusban a házigazdám volt egy pécsi előadáson, meg a Schvab legendariom-a miatt, de volt Nagy Koppány Zsolt és Sigmond István is, s mindezek válogatott laudátorokkal. Kukorelly Endre „laudálta” Baloghot, inkább kritikával: még ott helyben szert tettem a könyv egy példányára, belelapoztam és hirtelen el is kapott a sodra, ha így megy tovább, lehet, hogy a ma éjszakát felelőtlen módon olvasással töltöm, és aztán jelentek is frissiben az élményről. A könyvnek egyébként az a címe, hogy Elveszett, és éppen a könyvbemutató napján lett volna a születésnapja – ha jól értettem – annak, akiről vagy aki miatt íródott, s már sajnos nem él. Mondom, belelapoztam, és annyi mondat, bekezdés szólított meg innen is, onnan is, hogy máris szeretem, anélkül, hogy olvastam volna. (Sajnos szakírók műveivel is vagyok így, de szépirodalom esetén mindig hűségesen visszatérek a mondatokhoz, mert mögöttük figurák is állnak, és gyakran az az érzésem, hogy faképnél hagyva maradnak félolvasatlan, ha nem járok a végére lételemüknek, a regénynek. Nem egy mondatolvasó ember vagyok, inkább figura-néző, lazán siklik át a figyelmem olyan nyelvi finomságokon, melyek vájtabb fülűeket elgyönyörködtetnének vagy felháborítanának, de a figurát követem, lépésről-lépésre.)
Könyvbemutató után gyorsan haza, rövid home management után még megtoldottam másfél órával a péntek esti kimenőmet. Szemerey Samunak volt a harmincadik születésnapja a KÉK-ben, a Nefelejcs utca Kortárs Építészeti Központban. A modulom az ő projektvezetése alá tartozott a re:orient-projektben, mely a velencei építészeti biennáléra készített csapatmű fedőneve, és ahol alkalom adódott némi csekély kommunikációs hozzájárulással támogatnom az inspirációs szakaszt. Furcsa volt építészekkel dolgozni, de igencsak megérte: munkánk annyira különbözik, hogy kizárásos alapon a kölcsönös tisztelet az egyetlen összekötő híd a szakmai platformokon, és ennek a tapasztalatnak komoly pedagógiai hatása van. Sérülések és veszteségek nélkül lehet gyakorolni az elfogadás műveletét vagy élményét, a felület nem rizikós.
A csapatmű a rejtett hálózatokról szólt, Budapest nem létező kínai negyede helyett Budapest létező kínai hálózataiból, meg a józsefvárosi piac hatásaiból kiindulva. Engem a gyerekek érdekeltek, az ázsiai gimisek, a pesti kínai iskola alsósai, a mentális térképek, amiket Budapestről rajzoltak, a mondatok, ahogy összehasonlították Pekinget Pesttel. Meg a magyar gyerekek mondatai: hát mi lenne köztünk a különbség, hát semmi! A bőrünk színe más, aztán kész… Az építészek aztán olyan végeredményt, egy magával ragadó installációt tettek le Velencében a magyar pavilonba, hogy csudájára járt a világ. Magam ugyan nem jutottam el oda, de a katalógus képei hoznak annyit, amennyi legalábbis az elbűvölődéshez elegendő.
Nem sok időt töltöttem a születésnapon, pedig a KÉK-ház jó, a Nefelejcs utcában várja a látogatókat. A berlini Tacheles-re emlékeztet, meg a többi alig intézményesült, művészetre fókuszáló független helyre, ahol meglepő (mert mondjuk megszaggatott falú, vagy furcsa színekkel és fényekkel átláthatatlanná tett), de mégis nyugis, vagy ha úgy tetszik, hamis zaklatottságú, és valójában, végső soron kiegyensúlyozott, őszinte, magukat vállaló belső terek várják a belépőket. Kiállításokon is, programokon is. Hiába: én épp csak felköszöntöttem Samut (aki egyébként a kockásfülű nyúl és Süsü kapcsán lenyűgöző tanulmányt írt a kelet-európai urbanisztika lehetséges narratíváiról), aztán egyenesen szembenéztem az addigra már jól kikerekedett napom végén a lábamban cementként induló fáradtsággal, és nem vártam meg, hogy feljebb kússzon, hazajöttem.
Hozzászólás