Pénteki másnapló

2006. április 14. - Szlukovényi Katalin

Ezért viszolygok a főállású irodalmárkodástól. Önmagam megerőszakolása pusztán a beszédért magáért beszélni, nem csak akkor, mikor elfojthatatlanul van mit mondanom. Hisz a többi csak fecsegés, tüsténkedés, Lou Reed által kigúnyolt, New York Telephone Conversation, bulvárlap-szenzáció, elűzni a metrózás unalmát.

2006. április 14.

hozzászólás (0)

A reggeli fürdés felér egy megtisztulással, aztán a trolimegállóban ácsorgás közben meg kell állapítanom, hogy az időjárás előzékenyen most is a hangulatomhoz igazodik: lapos, szürke reggel, meggyőződés nélkül szemerkél az eső. Tökéletesen eseménytelen napnak ígérkezik, ritkaság az ilyen, kíváncsi vagyok, összejön-e neki.

- - -

Összejött.

- - -

Lehet-e csöndből írni naplót? Mintha egy pók nem szálakból szőné a hálóját, hanem a hézagokból építkezne, két üresség között épp csak annyi helyet hagyva a létezésnek, ami a megfelelő fényben itt-ott vékonyan, ezüstösen felragyog.

Lehet-e dolgok helyett a dolgok helyéhez ragaszkodni? Őrizni a pontosan körülhatárolt hiányt? Vagy töltsük be inkább akármivel, csak ne tátongjon üresen? És ha a dolog megérkezne, de már nincs neki hova? Hagyjuk elsomfordálni? Vagy ha akkor inkább mégis a várakozás: lehet-e, van-e értelme beszélni arról, ami épp nincs?Elbeszélhető-e a semmi története? Elviselhető-e a beszéd teljes hiánya? Van-e választásunk?

- - -

Persze a mai nap is volt. Munka, ímmel-ámmal, este Fehér tenyér a Művészben, jókora késéssel, de végre csak láttam, és épp jókor jött, jó film, pontos, üt, aztán C.-vel esti verbális versengés, hogy momentán melyikünk punnyadtabb, döntetlennel zárunk.

De a mai nap is egy azok közül, amelyek sorába úgy fakul bele, hogy már az észlelés jelenidejében tudható: az emlékezet mit sem őriz meg belőle; felkapja a látvány egy-egy elemét - az Aradi utcai bölcsőde falán a nincs-két-egyforma-kőfej díszítést, nahát, eddig sosem vettem észre, az utcai virágárus vödörnyi tulipánját, valószínűtlenül mályvarózsaszín estélyi ruhát a kirakatban, egy őszcopfos férfi bizonytalan arcát -, s már ejti is el. Az ilyen napokról fölösleges bármit mondani. Az ilyen nap nem kép, csak a fal, amely megtartja majd a ráakasztott képet. A Merlau-Ponty-féle háttér, amelyhez képest láthatóvá válik az, amire figyelni lesz érdemes megint.

- - -

Pedig önnön jelentéktelenségünknek is megvan a maga ideje. C. fejtette ki egyszer vélekedését a boldogtalansághoz való, alapvető emberi jogról. (USA, ösztöndíj, mindenki mosolyog, mindenki folyton megkérdezi, hogy vagy, és mindenki folyton jól van, állítólag; tőlem mindig külön erőfeszítést igényelt, hogy ne igyekezzek pontosan megválaszolni a kérdést. Hiszen csak a másik figyelmében létezünk, de épp ezért a figyelem olyan intenzitású felelősség, melynek mímelése a hiányánál is visszataszítóbb.) Az akarat, amely hirtelen tárgyát veszti, elernyed, s épp emiatt elkezd tudni kifelé figyelni: a veszteség szabadságba fordul, egy árvíz tépázta mező pasztellszürke tágassága.

Írás helyett ez az olvasás ideje: Petri, Acsai Roland, aztán HVG, előbukkan egy szó, ami régen érdekel: nyúlgát. Fogalmam sincs, honnan ered, talán hogy "épp csak egy nyúlugrásnyi"?, akárhogy is, nagyon tetszik, ha szabad ilyet, kérem ezt a szót magamnak. Alig valamink van, s ami van, alig védhető, és próbáljuk mégis, ragaszkodunk hozzá, ha elpusztul is, felépítjük újra meg újra, ahogy eddig tettük, az áradatot átvészelve fáradtan visszahúzódunk a figyelem csöndjébe, ami ha nem koncentrált, ha szórt is, de van. A nyúlgát mögötti, alig belegondolásnyi élet otthonossága.

Szlukovényi Katalin