hirdetés

Per pillanat

2007. július 9. - Németh Gábor

... minél tovább néztem, annál leírhatatlanabbnak látszott, javítsak, nem, nem igaz, ellenkezőleg, talán túlzottan, túl nagy kedvvel leírhatónak, csak éppen a pontossághoz, akár a megközelítőhőz is, egy nem túl rövid regény terére volna szükség ...
hirdetés

          Mi volna, ha a joghurtra az volna ráírva, Isten halála után jár le, ez a kérdés merült föl, az, aki felmerítette, még nem tud a nietzschei romlottságról, nincs még kilenc, a metafizikai érdeklődés elemi szintjén tartózkodik, ám ott semmmitől se, gondolkodását egyfajta vidám radikalizmus jellemzi, ide például, a joghurt isteni szavatosságához úgy jutott, hogy megkérdezte a nagymamáját, vannak-e őrangyalok, aki azt válaszolta, hogy nem tudja, csak isten létében bizonyos, mert ha nem volna isten, szerinte nem lehetne ilyen a világ, ennyire teremtettnek látszó, erre kérdezte Ádám, némi hallgatás után, kb húsz másodperc, hogy „de akkor ki teremtette istent?“, ő, velem ellentétben, nagy I-vel ejti ki, a kérdés jogos, szóltam bele, filózgatunk is rajta pár ezer éve, ezen a pár ezren aztán nevettünk egyet.
          Mégse akartam a kopár, nincstelen ateizmusommal előhozakodni, a lestrapált bonmot-val, hogy „ki, hát az ember“, hiszen onnan már csak fél perc az ősrobbanás problémája, hogy a Semmi vanásáról ne is beszéljünk.
          Az őrangyal viszont beragadt, valahogy.
          Beakadt, na.
          Mi volna, ha mondjuk.
          Ha mondjuk az őrangyal megengedné, hogy minden napról, de tényleg mindegyikről, eltehessek egy képet, biztonságosan, bármikor felidézhetően, „állj meg, pillanat“, de ebben a fapados változatban, álljon meg az a kurva pillanat, nekem, de nélkülem, ne kelljen benne maradnom, mehessek szépen tovább.
          Tényfékező gép, ahogy talán Tandori mondta valamikor, mindegy is ki mondta, a mondat neki állna jól.
          Enyhén szólva nem ez van, hanem.
          Hanem az, hogy nagyjából mindent elfelejtek.
          Napok, hetek, hónapok a szemétben.
          Panaszolkodsz vagy dicsekszel.
          Na mit gondolsz. Sírás és a fogaknak csikorgatása.
          Nehéz volna lemondani például a fent emlegetett radikális kérdező reggeli első mosolyáról.
          Fölébred, a lellei házban, piros pizsamában trappol a fürdőszoba felé, „dobni egy sárgát“, a konyhában ülök, kávé és Jelenkor, éppen ott tartok Bérczes Cseh Tamás-interjújában, hogy: „Mondják ezt a hajhullást, ami engem per pillanat nem zavar, de lehet, hogy borzasztóan fog bosszantani.“
          Per pillanat.
          Szia apa, mondja, odafordulok, a napsütésre.
          Ha mosolyog, kisüt a Nap, a tényleges időjárástól gyakorlatilag függetlenül.
          Lebarnult, a haját itt-ott fehérre szívta a víz és a fény, kék szeme ún. álomittas , de ragyog, bár a fehérje kissé rózsaszín a klórtól, mert tegnap (vasárnap) elfelejtette a szemüveget, viszont kábé ezerszer csúszott le a csúszdán, és tűnt el az élményfürdőnek nevezett izé alján, hogy vigyorogva bukjon föl ismét, a haja ilyenkor az arcára tapad, (Unicum-reklám), mindig ugyanazzal a mozdulattal csapja fel, mint a vívók állj után a fejvédet, amitől két mackófül keletkezik, nagyjából a megfelelő helyen.
          Ebben a korban még meg lehet ölelni.
          Mosoly, ideszalad, az ölembe kapaszkodik, hozzám dől, és úgy.
          A vállamra hajtja a fejét.
          Mondjuk ez? Legyen akkor ez a mosoly?
          Esélyes volna még az „egysziromeső“ (Musil), az akácvirág zápora a kocsi szélvédőjén a Pozsonyi úton, de az már a kedd, ahogy kedd az a néhány ingadozó lámpatest az utca fölött, a csillapuló viharban, mintha egyáltalán nem volna már ilyesmi Budapesten, a fényleves széle, ahogy a házfalakat próbálgatja, az Ó utcában például, kerek lámpák voltak, fémtányér védte őket az esőtől, homályos üveg szűrte a fényt, mikor tűntek el, nem emlékszem, pontosabban szólva, erre sem emlékszem.
 
 
          Ki van a papírpénzen, kérdezgették pár napja a rádióban, megállítják a lakosságot, és úgy.
          Tessék, mondjuk a kétezresen ki van, erre a lakosságok mondanak valamit, de richtig nem találják el, és abszolút nem ér elővenni.
          A fémpénzen ilyen védett állatok meg madarak vannak, mondja az egyik ilyen megúszós, fiatal lány, ezzel akar beljebb lenni.
          Ascher, ahogy a barackmagot forgatja a szájában, forgatja, aztán kidugja a mag hegyes, makulátlanra szopogatott végét az ajkai közül, mintha az volna a nyelve, de nyelvnek persze kicsit durva, nagyjából, mint a favágós viccben a baltacsapás, azért sem mondom el.
          Furcsán kegyetlen tőle az arca.
          Őrangyalnak pl. egész jó volna.
          Pedig inkább fáradt és megengedő, egy fáradt fogorvos, nem őrangyal, este tizenegy után, ahogy megpróbál pihenni, hátradől a bőrkanapén, kis, cinikus mondatokkal szórakoztatja magát, az egyik kezében pohár, a másikkal a homlokához ér, mintha el akarna titkolni valamit, de az arcán mégis ott a furcsa, védtelen grimasz.
          Akkor tegyük el ezt?
          Pár percre egyedül maradtam délután, a Dagály termálmedencéjében, figyelmetlenségből három nő és három oligofrén kamasz közvetlen közelébe ültem, ezt a helyet választottam a medence szélén körbefutó, vízalatti padkán, aztán, az udvariasság szabályai szerinti minimumot kivárva, a menekülést lusta, álmatag úszással álcázva kerestem egy kényelmes, távolabbi helyet, ahonnan jobban megfigyelhetem őket, jobban, és a közvetlen, fizikai kontaktus veszélye nélkül, valahogy nem lehetett a rokonsági viszonyokat megállapítani, és azt, hogy „oligofrén“ pedig kifejezetten a szóért önmagáért írom, akusztika és betűkép, a hat ember egyetlen lény volt, mintha egy tévedésből mégiscsak óriásira nőtt papucsállatka izegne-mozogna, de lelassítva, az egyikük mindig hozzáért a (egy) másikhoz, a kamaszokon, két fiú és egy lány, narancssárgán izzó karúszók, az egyik nőben egy könnyen elűzhető másodpercre Balaskó régi, nyolcvanas évek eleji szerelmét véltem fölismerni, inkább tűntek minden tekintetben tökéletes ápolóknak, mint anyáknak, noha anyáknak kellett lenniük, a fölmutatott gyengédség és a türelem zavarba ejtő foka gyakorlatilag kizárta a hivatásos gondozás lehetőségét, a lény mosolygott, általában mind a hat szájával, de egyszerre hárommal minimum, és csápjaival önmagát simogatta, valaki mindig éppen hozzáért valakihez, a kamaszokon az efféle születési sérüléseket elszenvedettek arcáról régóta ismerős, vad jóindulat, a félig nyitott szájból meredő kusza fogsor, az örökre görcsbe rándult kézfejből találomra kimeresztett ujjak tétovázása a bőrön, a kislány fején a három játékos copf, a nők rutinos szelídsége, a rendre kialakuló, profán termálpiéták, a késődélutáni nap fénye, a mód, ahogy a három nő a hat test néma konverzációja fölött mégiscsak fönntartott egy kizárólag hármukra, magukat bíró fölnőttekre tartozó, halk párbeszédet, semmi rettenetes titok, nyilván, nem ez volt kikövetkeztethető, csak hogy mégis, inkább maguk, mint a lopva rájuk vetett pillantások számára jelezzék, ők (még) maguknál vannak, szóval ez az egész, amit az őrangyal mára rendelt, minél tovább néztem, annál leírhatatlanabbnak látszott, javítsak, nem, nem igaz, ellenkezőleg, talán túlzottan, túl nagy kedvvel leírhatónak, csak éppen a pontossághoz, akár a megközelítőhőz is, egy nem túl rövid regény terére volna szükség, és ebben nincs semmi túlzás, ez is pusztán 1 leíró jellegű megjegyzés, arra persze mindenképpen jó, hogy reménytelenné tegye a dolgomat.

Németh Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.