Napló 4.
2003 19.-20. Budán
Tegnap (19.-e) takarítás. Én anyáméknál az üres szülői lakásban. Bárhányszor otthon vagyok, soha nem fog el nosztalgia a gyerekkori helyszínek láttán. Érdeklődve csámborgok az ismert, de színpadszerű díszletek között. Míg a regényem egyik központi helyszíne ez a lakás, őrzök egy teret és egy időt magamban, amiről írok, amit formálok, mostani jelenidőmbe mégsem szűrődik át az akkori gyerekszoba, konyha, stb., otthonléteimkor nem kelnek életre jelenetek, legfeljebb néha alaposabban megvizsgálom hány repesz tépte szakadás van a világ teremtését ábrázoló allegórián, azonban ez a mostani "kárfelmérés" sem írja át az alakuló oldalakat, ha háromra emlékszem, hármat írok, holott tegnap láttam, hogy valójában hat sebből vérzik a kozmosz. A tegnapi naplót is ott írtam, az íróasztalon, amely egykor az enyém volt. Ma apám tölti ki rajta a számláit. Ezen a ponton, a számítógép fölött a fentieknek ellentmondóan különös hangulatok és gondolatok indultak el bennem. Az asztalomon írok, az asztalon, amin gimnazista koromban, mit mást, természetesen a verseimet írtam, hajnalig feszített, Thomas Mann Schiller-novellájának címét kölcsönözve, "nehéz órákon", anyámék lefekvéséig a lábamnál pálinkásüveggel, az asztal lapja alatt füstölgő cigarettával, aztán tíz után már az asztal fölött ugyanezeket a mérgeket segítségül híva futtattam soraimat spirálfüzetekbe, pontosabban kapartam mindenféle apai és nagyapai töltőtollakkal a papírt végkimerülésig, hogy az amúgy is szinte elviselhetetlen ébredés majdhogynem fizikai fájdalmat okozzon, az első órákat az utolsó padban, fejemet karomra hajtva szunyókáljam végig, most ugyanitt fogalmazok hármasra-négyesre, itt, ahol különben az apám osztja és szorozza a kiadásokat, apám, akitől az első mondataim lettek, akitől az első mondataimat tanultam, ne nem az "úr ír" típusúakat, hanem elsőket úgymond a világról, itt írom a naplót a literának, ahol az első naplómondataim is születtek, a napi penzum, a tíz sor mondatai, amelyekről fogalmam sem volt, hogyan nézzenek ki, amikor apám egyszer csak azzal állt elő, hogy naplót kell írni, mi az hogy napló, kérdeztem, aztán először megmondta, hát azt írd, ami volt, majd változatlan tanácstalanságomra, bevezetett a naplóírás, írnám, rejtelmeibe, pedig dehogy, dehogyis erről volt szó, hanem a szemérmesnek is alig mondható, inkább kopogós információrögzítés gyakorlatába, "itt voltam, ezzel fociztam, ilyen jegyet kaptam", az ilyen és efféle mondataimat osztályozta napra nap az apám, fogalmazás, helyesírás, szorgalom, éveken át, hogy később alig bírtam eloldozni magam ettől a szintaxistól. Oldozódóban vagyok azóta is.

Délután a Skálában adtam fel emilben a szöveget, szőlőt vettem a piacon és uzsonnára rántott csirkeszárnyat ropogtattam a felső karzaton. A Skála-piac, minden előzetes aggodalmam ellenére, megmaradt piacnak, egy építészetileg aligse értékelhető dobozba került ugyan, de talán pont ezáltal és ennek ellenére, hogy ugyanis az építmény bárminemű fantáziát, koncepciót nélkülöz, a piac nem alakult át vásárcsarnokká, pusztán befedték, nyilván akaratlanul megőrizve így a hatalmas, égbenyúló tereket. Lehet flangálni, bámészkodni, gyönyörködni, alkudozni. A kistermelők egytől-egyig a helyükön, sőt számuk, örömömre gyarapodott, a "húsosok" már nem az előző heti Népszabadságból kínálják a kolbászt-sonkát-szalonnát (életem legkiválóbb abáltszalonna-árusát találtam meg néhány hete), és végül fel lehet ballagni a harmadik szintre, ahol snúrban egymást váltják a nagyszerűbbnél nagyszerűbb etetők és itatók, sörözni, fröccsözni és cigarettázni lehet, és szemmel tartani a hamisítatlan piaci forgatagot, színekkel, illatokkal, arcokkal.
A napot "költői esttel" zártam, Pilinszky szabadesés című, utolsó verslemezét hallgattam meg, amelyen rövid és érzékeny Kurtág-Kocsis-Jeney-Perényi zenei hozzászólások tagolják a verseket, Pilinszky kései korszakának rövidebb, szűrtebb, eszköztelenebb műveit és a második oldalon magát a szabadesést, ezt a regényrészletet, amelyet eddig nem ismertem, új-régi a lemez. Mint tudható Pilinszky próza-tervei nem valósultak meg, ebből a "mintából" úgy gondolom, talán nem akkora veszteség. Ahogyan a legtöbb jelentős költőnek, Pilinszkynek sem ment a próza. Ami a költészetben erős kép, valóságesszencia, az prózában ezotéria, pátosz, formátlanság. Ha már ennyire benne voltam, Rilkét nézegettem németül és magyarul sokadjára. Változatlanul nem tudok szabadulni a benyomástól, hogy Rilke fordíthatatlan, főleg a kései, nagy versei. Ahogyan jórészt Hölderlin is az, vagyis a német költészet azon hagyományán botlik elkerülhetetlenül a számtalan magyar változat, amely erős szálakkal kötődik a filozófiához, tehát határozottan fogalmi szintekkel dolgozik, ekkor az elszakíthatatlan gyökereivel a népköltészetbe, képekbe, plaszticitásba kapaszkodó magyar líra bajba kerül, törik, porlik, nyakatekert és kimódolt lesz. Csak mutatóban a Nyolcadik elégia első sora:
"Mit allen Augen sieht die Kreatur / das Offene.", így az eredeti.
"Tárt szemmel szemlélik az állatok / a Nyitottat." (Rónay),
"Az állat abba néz minden szemével, / mi nyitva áll." (Keresztury Dezső),
"A teremtmény minden szemével a / Nyitottat látja." (Vajda Endre)
Lehetetlen.
Reggel, délelőtt tea, napló és valami kegyelem nélküli idő kint. Látom nem változik, bele kell lépjek a dermedt, cukrozatlan tejbegrízbe. Ma sincs mese.