Tegnap az általános piaci hangulatomban nem írtam, hogy milyen jót beszélgettem este ( )-val műfordításról, költészetről. Azt hiszem, ha hivatalosan is leülünk beszélgetni, jól fog sikerülni.

Piaci hangulat. Piaci szemlélet. Valahogy ennek mindig a másik oldalán vagyok. A könyvpiacon (amit még a zöldség- és gyümölcspiacnál is jobban ismerek) szerzői és műfordítói minőségemben is mindig az eladó álláspontjával kellene azonosulnom. Olvasóként meg a kiadói és terjesztői előfeltevések miatt nem találok olyan választékot, amilyet mondjuk üveggyöngyben, mikor nem is keresem, csak véletlenül szembejön. Verseskötet nem jön szembe véletlenül: lehet kapni a szerzőtől (ez a legbiztosabb), keresni rövid ideig egy-két budapesti könyvesboltban, aztán a kiadónál vagy valamelyik internetes terjesztőnél, de ha egyszer kifogy, kész, vége. Leszámítva az igazán népszerű köteteket, de azért ebből nincs sok, mert annyi felkapott költő sohasem volt, mint jó költő. (A két halmaz egyébként metszi egymást.) Vidékre ilyen léhaságokat nem visznek le, legfeljebb a legnagyobb kiadók. ( ) verseit történetesen nem abban a városban adták ki, ahol él, hanem Budapesten. A könyvbemutató után kapott (mondjuk) harminc példányt, hogy vigye le és ha tudja, terjessze. Talán ezt a generózus ajánlatot a tiszteletpéldányokon felül kapta. Vajon mitől érezte magát megalázva?

Tudom, milyen kevesen olvasnak verset – de ezt Levél egy ifjú favágóhoz című versében Imreh András szemléletesebben írja:

[…]
Kerülj el minden csomót és bogot,
ne sújts nagyot, álld meg, ha meg tudod,
inkább körkörösen üss, kicsikéket,
mintha tortát szeletelnél, s ha érzed,
hogy csökken az ellenállás kicsit,
előbb-utóbb kihull egy tortacikk,
vékonyka körcikk, talán keskenyebb,
mint kördiagramon a verseket
olvasók aránya. […]

Szóval tudom, hogy kevesen olvasnak verset (kevesen olvassák azt, ami oda van írva, és számos kritikus megelégszik a szerzői szándék felismerésével – nem mintha baj lenne, ha létezik szerzői szándék). De azért mégis van az a pár hóbortos elme. (A számukat a kiadók átlagosan 500-ra teszik.)

Közben eszembe jutott két szép állítás, amit a kiadói világ két (különben rokonszenves) tagja mondott személyesen nekem.

Magyarországon azért nem lehet papírkötésű, amúgy szép kivitelű könyvet kiadni, mert nem lehet annyival feljebb nyomni a keménykötésűt, már így is drága az olvasóknak.

Magyarországon azért nem lehet nehézség és/vagy minőség szerint nivellálni a műfordítást, mert nem lehet annyival csökkenteni az alaphonoráriumot, már így is alacsony a fordítóknak.

Ha a két egyenletet kivonom egymásból, akkor az derül ki, hogy a kiadónak mindenképpen biztonságban kell maradnia. Ehhez képest Magyarországon nincs műfordítói állás, a fordítók mind (túlélésre) vállalkoznak vagy betéti társaságok (visszahúzó) tagjai: vagy az életszínvonaluk, vagy az életminőségük sínyli meg (akár a tanároknak), ha a pályán maradnak (és jó esetben nem a munkájuk minősége – akár a tanároknak). Az olvasók meg kölcsönkérik egymástól a könyveket vagy leszoknak az olvasásról. Lehetne kérdezni, hogy kinek fognak könyvet kiadni újabb tizenöt év múlva. De nem ezt kérdezem, inkább csak azt, hogy az előbb idézett két állítást nem kellene-e megkérdőjelezni, és a kiadóknak nem kellene-e valamivel többet kockáztatniuk a minőség érdekében.

Persze: kitől kérdezem?

Mesterházi Mónika