Tíz már elmúlt, mikor X telefonja ébreszt. A hangja elgyötörten recseg. Másnapos vagyok, és közlöm vele, hogy nem tudom ma meglátogatni.

Tegnap késő este felhívott I, akiről már végképp lemondtam. Váratlanul olyan kedve támadt, hogy menjünk el kocsmázni, ő az Oktogonnál vár.

Iszonyatosan fáradt voltam, de összekaptam magam, alig huszonöt perc alatt értem az Orczy tértől a Burger King elé.

Beültünk egy helyre a Liszt Ferenc téren, nem reklámozom, mert a pincér bunkó, a forralt bor meg pocsék volt.

Fél három körül kerülök ágyba. I-vel jó volt, csak kár, hogy eláztunk az éjszakai esőben. Ha jól számolom, ez volt az ötödik találkozónk, és I minden egyes alkalommal összeszedett valami náthát vagy már eleve betegen érkezett. Úgy látszik, ez egy tendencia.

Mondtam neki, hogy éppen egy szenzációs könyvet olvasok, Kardos G. György trilógiáját, és ha befejezem, akkor neki adom majd. Erre fogta a kötetet, átölelte és megsimogatta, csak bámultam.

Délelőtt vásárolni indulok, mindenféle tisztítószereket veszek, mert a lakás már olyan állapotban van, hogy muszáj csinálni valamit. A legutóbbi Műhely-bulin például a Veronika felrúgott egy borospoharat, aztán a felmosófejjel próbálta összesöpörni, azóta is találok üvegszilánkokat a szobában stb.

WC-papírt veszek, meg mosóport és hipót, de ma még nem látok neki a takarításnak, mert pihenőnapot tartok.

Szerencsére főzni sem kell; vasárnap készítettem libakocsonyát, az vagy három napig kitart.

Az a baj, hogy még mindig esik.

Ha száraz hidegben megyek ki a Kerepesibe, mindig bonyolult az öltözködés. Mínusz tíz fok alatt már lehetetlen egy padon elüldögélni, pláne, ha a szél is fúj, mert az ízületek nagyon hamar áthűlnek. Az ember érzi, hogy szúr a veséje, a kéz- és lábujjak is megdermednek.

Most viszont a globális felmelegedés kapóra jön nekem. Azért így is három vastag zoknit húzok, a farmer alá mackónadrágot és felülre négy pulóvert. És mióta X nekem adta az apja egy régi norvég télikabátját, azt használom munkaruhának.

Két helyem is van odakint, az egyik a Munkácsy-Krúdy-Csontváry háromszög, de ha esik, muszáj behúzódnom a Krausz-sírboltba.

Ez utóbbit szeretik a gruftik is, a fiatal sátánisták. A falakat körben befújták mindenféle mágikus graffittikkel; fejtetőre állított kereszttel, Beliálhoz szóló elragadtatott üzenetekkel.

Olvasom az Avram Bogatirt, december elején kezdtem, és úgy nézem, kitart januárig. Már az első oldal után tudtam, hogy a világ egyik legjobb regényét tartom a kezemben.

Nobel-díjat érdemelt volna, nem tudom, miért nem jelölték legalább.

Talán politikai okokból. Az első kötet 1968-ban jelent meg, egy évvel az arab-izraeli háború kitörése után. A másodikat ’70-ben, a harmadikat ’72-ben adták ki.

Spiró György említi valahol, hogy nem is lehettek olyan rosszak azok a 70-es évek, ha ilyen könyvek láthattak napvilágot.

Szerintem eléggé randa korszak volt, bár ez a trilógia tényleg színezi a képet. Kár, hogy tudtommal Kardos G. ezután már nem írt semmi ehhez foghatót, elmondta, amit akart, mint Andre Schwarz-Bart az Igazak ivadékában.

Este megint a Kéknyelűbe megyek felmelegedni. Most nincsenek itt az erdélyi cigányasszonyok. Helyettük egy dunaszerdahelyi punkegyüttes tagjai iszogatnak a kedvenc asztalomnál.

Jópofa társulat, jointot adogatnak körbe és a tavalyi szilveszteri buliról beszélgetnek. Hogy például keresztülnyomtak valami perzsaszőnyeget a ventilátoron, aztán Szabó Gergő kiugrott a másodikról a hóba. A falakra meg legalább öt méter magasan felhánytak, hatszor jött ki a rendőrség.
Igazi talált szöveg; a Kéknyelűben mindig is imádtam lazítani.