(szombat)

Vasárnap hajnal, öt óra múlt néhány perccel. Tegnap reggel nyolc óta a Dankó  utcában. Délután öt körül elment az internet, amit az ember hajlamos katasztrófaként megélni. Magam sem örültem neki, többek között azért, mert így nem tudom még innen elküldeni a naplót. És akkor mi van.  Egyáltalán, mi van, ha nincs internet. Semmi. Biztos nem szép tőlem, hogy ilyet írok, mert ha nincs internet, nincs a litera sem. Azt veszem észre magamon, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, mint máskor. Nincs az az ideges felspannoltság, szorongó kapkodás, ami az itteni hajnalokat jellemezni szokta. Talán mert nincs internet. Az internet megőrjíti az embert. Nézem olykor a feleségem facebook-oldalát, és nem győzök csodálkozni azon, mi mindent tartanak megosztásra érdemesnek az ismerősei. Képek nyaralásokról, amelyek mind egyformák. Újszülöttek arcai, amelyek mind egyformák. Belinkelt zenék, amelyeket nem érdemes végighallgatni. Bulizós fotók.  Csak zárójelben: A bulizás komplett generációk életformája. Ha ezt a szót meghallom, mindentől elmegy a kedvem. A ma tizenéves generáció  mindenestül a bulizásra alapozza az életét. A bulizás mint fundámentom. Tessék elképzelni ezt a generációt, amikor majd, úgy öt-tíz  év múlva, átveszi ennek az országnak az irányítását. Nem mintha a ma regnáló csapat egy jottányival is rátermettebb lenne, de ez az infernális bulivallás azért csen majd némi bukét a jövőbe. Zárójel bezárva.  A facebook a történő semmi tökéletes prezentációja. Miközben a héten írott naplóimat is megosztotta rajta a feleségem, de a tegnapit például már én. Ezek a naplók is a történő semmi hatalmas folyamába kerülnek, viszi őket magával ez a sötét folyam. Hadd vigye.

Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Sokszor jut eszembe Pilinszkynek ez a mondata. Történés az sokféle van, sőt, olyan iszonyatos mennyiségű  történés van, hogy ép ésszel fel nem foghatja senki. Csak tegnap is például, anélkül, hogy igazán akartam volna, látnom kellett a halott Kadhafit, halántékán a golyó ütötte lyukkal, VV-Vera arcát, szájában egy hímtaggal, és egy, hogy is mondjam, levitézlett ex-miniszterelnököt, amint bősz hevülettel új pártot alapít. Egy úgynevezett diktátor, egy úgynevezett valóságshow-szereplő, és egy úgynevezett hazafi. Csak három arc, amelyek megragadtak bennem, pedig csupán az egyik internetes hírportál kezdőlapját görgettem végig. Ezek a hírek nem mondanak semmit, ahogyan a többi, szünet nélkül özönlő hír sem mond semmit az égadta világon. Zakatol a masina, ontja ezt a sok teljességgel felesleges információt, miközben azt az illúziót hizlalja emberek millióiban, hogy most aztán képben vannak, tájékoztatva lettek. Uramatyám, miről lett itt tájékoztatva bárki is bármikor. A mai Magyarország ékes példája annak, mennyire volt képben tartva ez a társadalom az elmúlt húsz évben. Miközben ugyanebben az elmúlt húsz évben a hírközlésnek az emberi történelemben példátlan mértékű expanziója zajlott le. A hihetetlen színvonalon és gyorsasággal közölt információáradat azonban semmiféle lényeges tartalmat nem hordoz általában. Nincs benne állítmány. Egyszerű narkó az egész. Mint a hajnalban, remegő kézzel lehúzott kétdekás a kisbolt előtt. Méregre van szükségünk ahhoz, hogy életben maradjunk.  Ezt a toxikus médiaszemetet ipari mennyiségben állítja elő számunkra öntelt és végtelenül korlátolt ripacsok egész regimentje. Illetve gazdatestjeik, a politikusok, a sportolók és a megszámlálhatatlan egyéb véglény. A gyerekek megfertőzése hasonlóan intenzív, de ha lehet mondani, még aljasabb eszközökkel folyik szakadatlanul. Elég csak belekukkantani egy gyerekcsatorna műsorába két percre. Ma van a szülinapom-pom-pom. És ez még csak az Alma együttes volt, amely kompánia gyerekek ezreinek zenei érzékenységét tette tönkre már eddig is.

Az előbb az egyik hajléktalan megkérdezte, hogy ma is ugyanúgy lesz-e az esti beengedés, mint máskor. Kérdezem tőle, miből gondolja, hogy nem úgy lesz. Csak mert ma van az a szar, tudja, az ötvenhatos ünnep. Amit szerinte nemhogy ünnepelni nem kéne, de egyenesen be kéne tiltani. Merthogy a kommunizmust nem kellett volna megdönteni, és mindenki hülye, aki meg akarta dönteni a kommunizmust, mert a kommunizmusnál nem volt jobb, és mindenki hazudik, aki nem ezt mondja. Neki higgyem el, ő tudja. Neki akkor volt felesége, munkája, lakása, kocsija. Most meg se feleség, se lakás, se munka, se kocsi. Ebből is látszik, hogy a kommunizmus jobb volt. Erre nehéz mit mondani. Vannak ma néhány milliónyian, akik hasonlóképp gondolják. És az elmúlt két  évtized tükrében borzasztó nehéz lenne őket meggyőzni az ellenkezőjéről. De látva a pártalapító magabiztos, sugárzó  arcát tegnap, én már nem is látom olyan sötéten a jövőt. Ragyogott az az arc, mint VV-Veráé a pornófilmben. Egyazon magasztos gondolat visszfénye cicázott mindkettőn.


(A mellékelt fotóért köszönet illeti Pesti Ákos kollégámat, aki az éjszaka folyamán drága pihenőidejéből áldozott hosszú perceket arra, hogy megbízásomból csináljon egy tetszőleges képet a szállóról.)