A húsvét előtti fogyókúra első napja. Az ember ilyenkor megijed. Mert sokkal kövérebbnek gondolja magát, mint amilyen valójában, és ennél a következő napokban csak még kövérebb lehet. Ilyenek ezek az ünnepek, na. A helyzetet az is biztosan súlyosbítja, hogy ha vendégek jönnek (márpedig jönnek), egy kicsit ki is kell öltözni, és a tavalyi ruhában se leülni, se felállni nem lehet. Még szerencse, hogy a nagymamának épp „kalicivírusa” van, csak adni kell neki egy puszit, és máris mínusz hat kiló.

     Ami nagyobb baj, hogy elfogyott itthon a cukor. És az embernek a nagy fogyókúrás ijedtségben esze ágában sincs elhagyni a házat, csak bújni, burkolózni van kedve, a paplan alá, vagy a lekvárok közé az éléskamrában. Az ember zsákot is húzna a fejére, vagy elmenne Rómába például, vagy akárhová; külföldön mindig biztonságosabb. Szóval a cukor. A forró kakaóhoz (megint fagy volt éjszaka). Kimosni a kukát. Mosni, teregetni (a kertben, míg süt a nap). Megfőzni a sonkát. To-jást-fes-te-ni. A hajmosás ráér, majd hétfő délután. Kutyáknak enni adni. Disznónk, birkánk nincs.

     Ha kérsz, adnod is kell. Ha nem is azonnal, pár napon belül biztosan. Lisztet, sót, vörös hagymát, sütit, falun ezt így szokás. Cukorért tojást. Itt szabályok vannak, egy felépített rendszer, a traktoros fiú is előre köszön. Együtt várni az állomáson, segíteni feladogatni a szatyrokat a néniknek. Együtt csodálni a furcsa templomtornyot, onnan, ahol a kertek találkoznak. A különlegesből itt valahogy mindig furcsa lesz.

     A szomszédban ma is Benedek nap van. Minden hétvégén, szombatonként; van, hogy pénteken is. Valamilyen nap mindig van. A puli a földön fekve hallgatja, ahogy a szomszédba érkezett egy idegen család, idegen zajokkal. Tudja, hogy valakinek névnapja lehet. Illatok keverednek hangokkal, párosodik minden ismerős és ismeretlen. Ott háromszoros hurrá, az ünnepeltben ünnep. Itt ünnepek előtti megszeppent csend. És főttsonka szag.

     A szomszédasszony hájast süt. Nagymama rétest. Férfikeze van a mamának. Szorítása van. Ahogy nyújtja a rétest (egy egész asztalra valót), nem figyel másra, el nem bizonytalanodik. Tízévesen tanulta a Vas megyei Csörötneken, ott két asztalt toltak egybe. Túrósat és almásat, túrósat ritkábban. Az almát a földről is össze lehetett szedni. Amikor dédmamáéknak pálinkafőzdéjük volt. És a mama legjobb barátnőjét kinézte magának a Pista, hogy majd egyszer elveszi. Ha el nem is vette, de a Rába parton megerőszakolta. A mama szerint valamikor márciusban. Az Ilonka lábát is valamikor húsvét tájt lőtte el egy ágyú. A fiatal fiúk vödör vízzel locsoltak.

     Piros, kék, sárga, zöld tojás lesz, matricával és matrica nélkül, szalonnabőrrel fényesítve, ahol a kanál a tojáshoz ér, ott marad egy vékony, fehér csík. Ha ki akarjuk fújni, az ember szemöldöke összeér az erőlködéstől; ha túl nagy a lyuk, a tojás eltörik. A tévében beszélő kutyák és nagyon sok vicces kisgyerek. Elesnek, nekimennek, eltalálják, büfögnek, kacagnak, elvesznek, megtalálják. A szünetekben tisztasági betét-reklám. Mint karácsonykor.

     Már csak a pékhez kell elmenni kalácsért. Itt van az utca végén (veszek egyúttal cukrot is, hogy ne kelljen kérnem, majd adnom is). És útközben meglátogatom Marcsi nénit is, aki nagybeteg, és az utóbbi hetekben igencsak elhagyta magát. Nem tud aludni az állandó madárcsiripeléstől. Se felkelni a lumbágótól. Ha kész lesz a rétes, abból is viszek neki. Piros vagy sárga tojást is. Vagy forró kakaót; megint fagy volt éjszaka. Az unokája biztos meglocsol, ha már ott vagyok. Falun az embert az unokák is meglocsolják. A focipályáról ideáig hallatszik az „Aranyeső”.