Pontos idő
2007. március 25. - Boldizsár Ildikó
Régóta foglalkoztat, hogy vajon létezik-e valami közös alap, amelyen a különböző tradíciók nyugszanak (például beszélhetünk-e a vallások transzcendens egységéről?), de az idő és az időtlen tárgyalása nélkül nem hiszem, hogy érvényes válaszokat lehetne találni erre a kérdésre.
- 2007. március 25.
Reggel teljesen összezavarodtam. Ahány óra csak van a házban, mind más időt mutatott. Ebből arra következtettem, hogy egyes családtagjaim – jól informált állampolgárok lévén – az éjszaka folyamán átállították az órájukat, míg mások nem. Mivel még mindenki aludt, a pontos idő megállapításához már csak azt kellett volna kitalálnom, melyik óra van átállítva, és melyik nem. A feladat annyira megoldhatatlannak tűnt, hogy inkább úgy döntöttem: végül is teljesen mindegy.
Egyébként épp most olvasok egy kitűnő könyvet erről a bonyolult időproblémáról: Ananda K. Coomaraswamy Idő és Örökkévalóság című, kivételes mélységű és intenzitású munkáját. Ez a könyv védikus, buddhista, görög, iszlám és keresztény források felhasználásával mesteri szintézisét adja e két fogalomnak. Régóta foglalkoztat, hogy vajon létezik-e valami közös alap, amelyen a különböző tradíciók nyugszanak (például beszélhetünk-e a vallások transzcendens egységéről?), de az idő és az időtlen tárgyalása nélkül nem hiszem, hogy érvényes válaszokat lehetne találni erre a kérdésre. Coomaraswamy nyomon követi az idő és az örökkévalóság fogalmaiban rejlő jelentések történetét: az időében, amelyben minden jön és megy, megjelenik és eltűnik, és az örökkévalóságban, amelyben minden változatlanul áll. Nem állítom, hogy könnyű olvasmány, órákig lehet szöszölni a jegyzetekkel, amelyek között örömmel fedeztem fel az egyébként is elismerésre méltó munkát végző fordító megjegyzéseit Komjáthy Jenőről, mint a magyar irodalom egyetlen igazi metafizikus költőjéről. Medve István (ő a könyv fordítója) szerint Komjáthy spirituális intuíciójában és transzcendens iránti érzékenységében világviszonylatban is messze kiemelkedő, és a tőle idézett verssorokat összeveti Coomaraswamy autentikus forrásaival. Az egyezések oly maguktól értetődőek – például Az Ősige, Az ég, a Harmónia, az Euthanázia, A fatalista vagy A koldus című versekben – hogy újra kedvet kaptam Komjáthy-hoz, akiről egyébként még 1992-ben, Nagy Atilla Kristóf Szellemi bonctan című tanulmánykötetében olvastam az első értő, a költő szakrális tudását is feltáró elemzéseket, amelyeket az irodalomtudósok csupán „továbbgondolandónak” tartottak, de mintha elfelejtették volna megtenni ezt. A Coomaraswamy könyvéből szerzett tudományos ismeretek nem írták át ugyan a Komjáthy költészetéről alkotott véleményemet, de megerősítettek abban a törekvésemben, hogy egyszerűen is lehet a világ bonyolultságáról beszélni. Itt van például a Nem akarok én hírt című vers, amely mögé fel lehet ugyan sorakoztatni a megfelelő védikus, szúfi és görög tanításokat, de az is elég, ha ráérő pillanatainkban az ember valódi természetén elmélkedünk:
„S ti tépjetek ízre, boncoljatok engem:
Találtok egy szilárd, dacos magot bennem,
Mely föltéphetetlen,
Mely dacol a bontó, fölmetélő késsel,
Melyet le nem győztök elemezve ésszel:
Egy az istenséggel.”
Mielőtt azonban – immár búcsúzó naplóíróként – túlságosan elmerülnék a vers filozófiai hátterében, felébrednek a gyerekek. (Vilu bizonyára titokban elolvasta a tegnapi naplót, mert ma nem ébredt fel hajnalban, én viszont automatikusan igen, bár most már végképp nem tudom, hogy pontosan hány órakor is.) Anna lányom, aki mostanában emberjogi aktivistaként tevékenykedik, és épp komoly szerepet szándékozik vállalni az Amnesty International munkájában, lerobog az emeletről, kitépi a kezemből a laptopot, és büszkén mutatja élete első videóklipjét, amelyet a békejel-demonstráción forgatott. (Megtekinthető a www.bekejel.net honlap kezdő oldalán.) Dani is lekecmereg, ő szegedi piarista napjait piheni ki hétvégenként itthon. Mindhárom gyerek farkaséhes, úgyhogy hiába szeretnék Komjáthy Jenőnél időzni, ez most lehetetlen. Metafizikai kérdések iránti olthatatlan szomjamat a nap további részében kénytelen vagyok levesek, sültek, galuskák és sütemények előállításába transzformálni, ami nem is olyan nehéz (különösen ha ilyenkor is a hindu nők életszemléletére gondolok…), mert a főzés nagy játék nekem. Általában „gondolomra” főzök, nem receptek alapján, és szeretem a különleges fűszereket, ezért nem sértődöm meg, ha a gyerekek ebéd közben nagyanyjuk tradicionális magyar konyháját emlegetik sóvárogva. Én is a nagymamám szilvás gombócát szerettem a legjobban a világon…
Estére kiürül a ház, készülődni kezdek a jövő hétre. Végiggondolom, mi várható, milyen logisztikai feladatokat kell megoldanom Vilu ide-oda cipelésekor (hétfőn nincs ovi, kedden Forgách András-könyvbemutató az Írók Boltjában), mit kell nyomdába adni, pauszon ellenőrizni, hibasorozni, megválaszolni és előkészíteni a kiadóban, a szerdai páciensek hol tartanak épp a meséjükben, hogyan folytatódjon a terápia, és mi minden elmaradt ügyet kell elintéznem egyéb helyeken. Mire mindent lajstromba veszek, jó későre jár (hát ez a kifejezés is fontos része az időnek és az örökkévalóságnak), de még visszatérek Komjáthy Jenőhöz, és továbbgondolom, ami továbbgondolandó.
De azt már egy másik netnaplóban írom majd meg.
Hozzászólás