Az alkotóház rokokó folyosóira nem szűrődik be a fény, csak néha tudok az emberek arcába nézni. El is vagyok veszítve, meg is vagyok találva. Találgatom ki kicsoda, véletlenül rossz néven mutatkozom be, de lehet, hogy mások és így tesznek, ez az igazi szereplíra. Nádasdy szemináriumon ma a patológia lírai működéséről beszélünk, a tanár úr szerint a verseim a nemiségről vagy a gyűlöletről szólnak (link), és lehet, hogy van szívem, de néha összemegy. Kicsit elszomorodok, a diszkrét társalgó berácsozott ablakait nézegetem, aztán megpróbálok még kávét szerezni a konyhában. Már napok óta kávéházi szalonhangulat kezdett kialakulni a szobánkban, a falakat mintha cukorból építették volna, aki beugrik egy kicsit olvasni, az hirtelen zavarba ejtően édes lesz. A JAK közgyülés megválasztja elnöknek Gerevich Andrást. Ezt valaki a hangosbemondón mondja be, én már csak innen értesülök a hírekről, mert kimegyek a pályaudvarra, hiszen megérkeztek a kipurgált arcú medikák, akiket nemrég rendeltünk. A megújult Árgus folyóirat szerzői köré szerveződött esti felolvasáson nekem is részt kell vennem. A lámpaláz felerősödik, de aztán látva a Pollágh Péter fején eluralkodó kegyetlen nyugalmat, én is újra érzem a rockendrollt.          

          A felolvasás alatt nem igazán tudok koncentrálni, magamba mélyedek és egy cigarettásdobozt gyűrögetek, megkeményíti a testemet a kialvatlanság. Kiss Judit Ágnes erotikus miniatűröket hozott, Nádasdy Ádám a bús, de mégis precíz rokokóból adott bemutatót. Én nem veszem észre, ahogy felolvasok, de aztán figyelmeztetnek, amikor már befejeztem. A Pollágh és Sopotnik Zoltán páros mozgásba hozza egymás nyelvét, majd az est zárásaként Király Levente és Pallag Zoltán, egyszerre képviselve az Árgus megújult szerkesztőségét, prózát olvas fel.            

          Az éjszaka további részében már nem kell semmit csinálom, ez megnyugtatja az arcomat, a medikákkal sodródunk az éjfél utáni csendben. Ragaszkodnak hozzá, ők nem kiégett bölcsészlányok, csak szeretnek olvasni. Szavukat se hiszem, de nem vagyok agresszív, ma nem leszek bonviván. Befut Rácz I. Péter, a litera könnyűzenei kritikusa, vádlija akkora, mint egy fiatal prózaíró felsőteste. Mesélj nekem a nyolcvanas évekről, faggatom, de csak megvonja a vállát és sötét bájjal mosolyog. Tényleg törékeny volt ez az este, vagy csak a rockendroll helyett lett minden popzene?