Kedves naplóm! Tegnap volt a Basszus! című prózakötet bemutatója. Sok barát és ismerős jött el, meghallgatták, gratuláltak, aztán volt zenés-táncos est, remekül éreztük magunkat! Mégsem volna illendő, hogy éppen én írjak róla beszámolót a Literára – meg persze nem gondolnám, hogy bárkinek is beszámolót kellene írnia – de venném inkább újra Karinthyt (ahogy Steinmann vesz kúpot). “Délután megvettem a szépiát, a nullkörzőt és gummit, maradt ötvenhét, és megcsináltam az ábrázoló rajzot, nagyon szép volt, de a végén a kihúzóból kifolyt a tuss, valahogy kivakartam. Elhatároztam, hogy ezentúl mindig hordok iránytűt.” Pontosan ez történt. Szóval, hogy rákészültem, aztán éjszaka küldözgettem az sms-eket a barátaimnak, hogy bocs, ma reggel viszont már azt se tudom, valójában miért. Játszottunk egy alkalmizenekarral, két basszusgitár van benne, egy dj., meg dob, meg ütős, meg billentyű. Beengedő-zenének egy olyan ambientes téma ment, aztán volt egy dub témánk egy indiai hangsorra, amiben Dj.Marka csak zaj lemezeket használt. Lement a beszélgetés Péczely Dórával, és volt felolvasás, három csaj egyfolytában vihogott valamin és a színpadra fújta a füstöt, ami kicsit zavart, előtte még Legát Tibor szíves közreműködésével elhangzott Mark Amerika Avant-pop kiáltvány című szövege. A végén még játszottunk két számot szintén az alkalmi zenekarral, aztán szünet és utána meg volt Kimnowak koncert és lehetetett bulizni. Az alkalmi zenekarral alig volt próbánk és nagyon úgy tűnt, szét fog hullani a dolog a nyílt színen, ehhez képest nagyon jól lement és mindenki kérdezgette, hol lehet kapni a cédét. A Kimnowakkal pedig mindenféle régi számokból válogattunk a koncert egy részében és volt amit alig bírtam eljátszani, egyszerűen nem emlékeztem a legegyszerűbb dolgokra se, de például az egyik számban gyakorlatilag egyszerre nem emlékeztünk az egészre. Kifolyt a tuss. De körülbelül két évtizedes tapasztalat, hogy senki nem veszi észre, ha C helyett G-t fogsz, de még ha A-t, azt se nagyon. Csak én érzem úgy, hogy ez ciki, hogy elfelejtettem zenélni? A referencia-arcokról -vagyis arról az egy-két arcról, amelyet a tömegből láttam – is a magam paráját láttam igazolva, közben viszont a hangulat egyre jobb lett, elöl egyfolytában táncoltak, volt táncverseny és lehetett pezsgőt nyerni, egy nő aztán feljött a színpadra, rájöttünk, hogy nem tudunk vele mit csinálni, rámászott az énekesünkre, ki-be járkált, időnként felvett valami parókát. A dob szétesett, vagy legalábbis kezdett elindulni a lábgép rúgásaitól, hogy majd aztán szétessen, a technikusunk végül három darab cigányfúróval rögzítette a színpaddeszkához. A színpad és az egész hely menthetetlenül kicsi lett, zsúfolt és levegőtlen, az egész átfordult punk koncertbe, hangerő, zaj és lendület, a könyvbemutató közönsége eltűnt és más közönségek kerültek elő és éjjel kettőig, amikor eljöttünk, még mindig táncoltak egy csomóan. De hát ez akkor így utólag elég jó lehetett. Feltűnt egy csomó ember, akik már évek óta eljárnak a koncertekre, talán ott voltak 1994-ben is, amikor ilyenfajta klubbulikat csináltunk rendszeresen. Rakendroll iz ded? Fogalmam sincs. A referencia-arcok később azt mondták, most mit izélek, tök jó volt, ne aggályoskodjak már. Jó. A zenekar végül is helytállt, le a kalappal, de én menthetetlenül elsodródtam az egésztől és a végéig vissza se találtam, csak talán az utolsó előtti számban. Tipikus: a színpadról sokszor nem az a koncert a jó, ami a nézőtérről talán annak tűnik. Életünk egyik legjobb koncertje tökéletes bukás volt Sopronban nemtudomhány évvel ezelőtt, de őrületes energiák szabadultak el a színpadon, vérző sebekkel vitték le az énekesünket. Ha a zenekar nagyon jól játszik és sikere is van, az bónusz, tavaly nyáron voltegy ilyen Budapesten egy szabadtéri koncerten; egy turné vége, a tizenötödik elöadás és véletlenül tökéletes lett a formaidőzítés, azt hiszem soha nem játszottunk ennyire jól. De heten hétfélét mondanánk, ez is biztos.

Az időben közelebb levő számokat sokkal jobban játszottuk tegnap, de hát gondoltam, persze, sokkal több közünk is van hozzájuk. A Rolling Stones együttes jutott eszembe, kollegák volnánk, vagy mi, hogy hogyan képesek mondjuk a Paint it Black című számot játszani tényleg vagy negyven évvel a születése után? David Bowie is játszik régi számokat, például a Rebel Rebel-t 1974-ből, ó az elmúlás ellen azt találta ki, hogy szinte minden lemezénél újraalkotja David Bowie-t a nulláról. El lehet egy mondattal intézni, hogy: rakendroll? Végül is el. Az alkalmi zenekarnak még nincs neve, az egészet már régóta szerettem volna, a Disciplina Kitschme együttesről jött az ötlet, ahol egy basszusgitár, egy dob, egy ének van, és John Paul Jones (ex-Led Zeppelin) új zenekaráról, amelyben két basszusgitár (illetve az egyik olyan Chapman stick, az a félig ütős, félig pengetős hangszer, nekem mindig az ütögardon jut eszembe, de persze nem az) és egy dob és semmi egyéb. Emlékeznek még a Kajagoogoozenekarra? Na, John Paul Jones az ő egykori basszusgitárosukkal, Nick Beggs-szel (akinek tollas fülbevalója volt a Bravo posztereken, onnantól lett divat a márványfarmer és a szőke melír is) játszik ebben a zenekarban. Popból lettünk. Ezentúl mindig hordok iránytűt.

Az időben közelebb levő számokat sokkal jobban játszottuk tegnap, de hát gondoltam, persze, sokkal több közünk is van hozzájuk. A Rolling Stones együttes jutott eszembe, kollegák volnánk, vagy mi, hogy hogyan képesek mondjuk a Paint it Black című számot játszani tényleg vagy negyven évvel a születése után? David Bowie is játszik régi számokat, például a Rebel Rebel-t 1974-ből, ó az elmúlás ellen azt találta ki, hogy szinte minden lemezénél újraalkotja David Bowie-t a nulláról. El lehet egy mondattal intézni, hogy: rakendroll? Végül is el. Az alkalmi zenekarnak még nincs neve, az egészet már régóta szerettem volna, a Disciplina Kitschme együttesről jött az ötlet, ahol egy basszusgitár, egy dob, egy ének van, és John Paul Jones (ex-Led Zeppelin) új zenekaráról, amelyben két basszusgitár (illetve az egyik olyan Chapman stick, az a félig ütős, félig pengetős hangszer, nekem mindig az ütögardon jut eszembe, de persze nem az) és egy dob és semmi egyéb. Emlékeznek még a Kajagoogoozenekarra? Na, John Paul Jones az ő egykori basszusgitárosukkal, Nick Beggs-szel (akinek tollas fülbevalója volt a Bravo posztereken, onnantól lett divat a márványfarmer és a szőke melír is) játszik ebben a zenekarban. Popból lettünk. Ezentúl mindig hordok iránytűt.