Pedig semmi extra nem volt tegnap, csak a por meg a fröccs. Vagy por nem is volt? Volt más? Utólag mindegy, egy ilyen napló (blog, bánom is én) úgyis kétharmad részt kamu, legalábbis az én esetemben kötelezően az. (Ezt hívják a kedvenc tudományomban pozicionálásnak, amikor a szerző, mielőtt vadul belevágna a teoretizálásba, tisztázza, hogy mindaz amit mond, azt férfi-többségi-fehér-heteroszexuális-kerékpárosként, vagy színesbőrű-leányanya-neokonzervatív-horgászként stb. mondja. Na, ezt jó tudni, és már mondom is.) Tegnap egész nap az járt a fejemben, hogy életemben egyszer kezdtem el naplót írni, az is harminc éve történt, és úgy három-négy napig bírtam. Csoda, hogy emlékszem rá, de valószínűleg azért maradt meg bennem, mert valamivel később, csőnadrágos kamaszként, megtaláltam, beleolvastam és émelyegve hajítottam el. Az egészből csak úgy sütött, hogy eleve úgy írtam a bizalmasnak szánt naplót, hogy egy nap valaki (apám, anyám, az utókor) úgyis megtalálja, és végre rádöbben, miféle erények rejlenek ebben a mokány fiúcskában, mennyire áthatja minden mozdulatát a bölcsesség és a jószándék. Píár volt tehát az egész – gondolhatta a lázadó-Krasztev -, alig tizenegy évesen szemérmesen polírozgattam az imázsomat, úgy írtam magamnak, hogy közben üzenjek és megfeleljek másoknak. Pedig akkor csak én voltam, meg a másik, akinek látszani akartam.

          Nem sok blogot olvastam életemben, de mintha ezt az üzengetős-megfelelős dolog mindig ott kísértene a szövegekben, adottság ez, alighanem. A kultúrdiplomata- (intézetigazgató-, közszolga) Krasztev nem írhatja le részletesen, mit művel a szigetlakó- (nonkonform-, újbalos- stb.) Krasztev (lásd: „volt más?”), különben a munkatársai, szakmai partnerei, felettesei stb. nem veszik komolyan, mert ők a lehetséges világok egy másikában élnek. De működik ez más szinten is: nekem a nap egyik eseménye az volt, hogy összerúgtam a port (olcsó ez a sziget-kontextusban, de mindegy) a csajommal. A sztori jó lenne, de ha itt most leírnám, megszólalnának a végítélet harsonái, irodalmi árvák jajveszékelése verné fel a határ csendjét, miegymás, röviden szerző és olvasói közös jóbarátai érintve lennének a szövevényes szüzsében. Ezért a hitves-Krasztev és haver-Krasztev inkább úgy dönt, hogy megfelel, megőrzi a pozíciókat, a sztorira örök homály vár, a blog meg kétharmadban kamu lesz.

          Maradva a szigetnél: a mobilom aksija alig egy éves, de naponta kell töltenem. Mióta tavaly szeptember óta csak évente háromszor járok haza (vigyázat, újabb kamu!; mi, diplomaták mozgáskorlátozottak vagyunk ebben a hazában: szigorúan engedélyhez van kötve a „célország”, konkrét esetben Szlovákia elhagyása; én háromszor kértem engedélyt, tehát hivatalosan ennyiszer is voltam, a valós szám a mennyei blogon olvasható) mindenki tudja, hogy a feszten biztos megtalalálható vagyok, ezért úgy működök, mint egy mikrodiszpécser-központ. Ülök a kedvenc borkimérésemben (áldassék a Hilltop neve, mert szponzorálja a Pozsonyi Magyar Intézetet), fülemen a telefon: Bárdos Ági megkerült, Petőcz megint nem oda jött, ahova megbeszéltük, Derdák ottfelejtette magát valahol stb. Azután az isteni Beával meghallgatunk egy korosodó és hamiskás dél-amerikai sztárt, volt hallgatóim megrónak, hogy elpasszoltam a koncertjüket, ex-kollégák az irodalomtudományiból, lapoktól, C3-ból, tévéből feltűnnek, majd szigorúan időre mennek valahova, kiugrott zöldmozgalmárokkal ölelkezünk össze: az egész iwiw felvonul előttem néhány óra alatt, mindenkinek lelkesen ajánlom Pozsonyt, nyugtatom, hogy semmi politikai veszély, túl van lihegve itten minden, Szlovákia még nem Slotária, balfasz rendőrök se járnak már a koronázási templom környékén.

          Este aztán visszakapom a kis klónomat, Ludut, aki napközben váltott barátnőkkel térképezi fel a helyet, utána meg visszatér hozzám, mert mi maradunk sokáig, még az esti Gadót is meghallgatjuk a jazzsátorban, mert ott tolja a kedvenc francia szaxofonosa, akit még Pozsonyból ismer. És agyal is a szentem egész nap, este töményen kapom a konklúziókat és dilemmákat: hogy lehet, hogy a Liza a legjobb fej a barátnői közül, az apja, a Lehoczky Karcsi a legjobb fej az apukák között, már velem együtt, persze, pedig a Lizának együtt élnek a szülei, tehát nem kötelező, hogy az ember gyereke csak apával éljen ahhoz, hogy az apuka jó fej legyen. Huhh, apuka-Krasztev, ezt rakd össze! Vagy ne írj le ilyeneket, mert egyrészt a gyerek valszeg nem azért mondta el, hogy te itt irkálj róla, másrészt meg a volt asszony zokon veheti, és exférj-Krasztev megint hallgathatja azt, amitől tíz év után fülét-farkát behúzva menekült volt három évvel ezelőtt.

          De azért csak leírom. Végtére is meg kellene lennie annak az egyharmad nemkamunak, ha kell, hát vessenek érte a mókusok közé. Itt van a gyerekem, aki minden mozdulatával bizonyítani akarja, hogy ő valójában nem ő, hanem az, akinek látszani akar, és ott keresgéli magát a szigeten. Lehet, hogy neki előbb összeérnek majd a szálak.

          Nekem meg elmúlt a fejfájásom, helyébe jött a szorongás a mai naptól, nem ok nélkül, ennyit előre elárulhatok.