Az elsőt íróként és műfordítóként ismertem meg, a második korábban miniszterem volt. A harmadiknak két hivatalos útja szervezésében működtem közre, egyszer Észtországban, másodszor Lettországban és Litvániában. Komoly érdeklődéssel hallgatta okfejtésemet, miszerint volna fantázia a finnugor együttműködésben. Ugye, Magyarország lángoktól ölelt kis ország, mindenünnen ellenségek veszik körül, van-e olyan dolog, ami mellé Európában bárki odaáll, csak mert magyar?
Az észteknek fontos a finnugor kérdés, mi pedig elvégre a legnagyobb finnugor nyelvet beszélő nép vagyunk. Valahogy nem keressük a lehetőséget, hogy közelebb kerüljünk a finnekhez és az észtekhez, pedig nagyon úgy néz ki, még európai céljaink is elérhetőbbek volnának velük vagy rajtuk keresztül – ha egyáltalán. (A nyelvrokonságban kétkedőknek meg üzenem, hogy tanuljanak meg finnül vagy észtül és rájönnek maguktól.)
A negyedik elnökkel még főpolgármesteri kampánya idején találkoztam személyesen. Bandukoltam a lakótelepen, amikor az útszélére húzódva megállt mellettem egy szponzorált ötkarikás Seat. Jobb egy ablaka leereszkedik, jött a kérdés: meg tudná mondani, hol van a Cserepesház? Én köszöntem, majd útbaigazítottam a bajnokot – rajtam tehát semmi nem múlt.
Amikor külszolgálatra készültem, elhatároztam, hogy a munkám és személyes varázsom révén is újabb híveket szerzek hazámnak, ezért ha úgy adódik, még az elnök feleségét is táncra kérem. Nem adódott.
A nagykövet megérkezésem után azonnal a kezembe nyomott egy meghívót, amely egy folklorista 70. születésnapjára szervezett nemzetközi néprajzi konferenciára szólt. Mivel a misszióvezető is alig pár héttel korábban érkezett, tőlem tudta meg, hogy a nevezett tudós nem mellékesen az elnök felesége – így aztán elkísért engem. Meghallgattuk az érdekfeszítő előadásokat, voltak, akik dalra fakadtak, akadtak, akik saját hangszeres játékukkal köszöntötték, de nem illett volna ott táncolnunk. Így csak a csokor virág és a képzőművészeti album átadására szorítkoztam. Később – a fentebb már említett elnöki vizit kapcsán – díszvacsoráltunk együtt, de a vonósnégyes nem a mi nótánkat húzta.
Nem táncolhattam a következő elnök feleségével sem, aki nem különösebben nagy tudós, ellenben négy évvel fiatalabb nálam és rendszeresen görkorcsolyázik és egyébként komolyan felkelti a közvélemény figyelmét ruháival. A függetlenség napján, február 24-én nagy fogadást tartanak, a tévé közvetíti egyenes adásban a pingvinek felvonulását. A prominens urak zsakettban, a hölgyek nagyestélyiben – a sárga újságok hetekig cikkeznek és cikiznek utána. No, ide engem sose hívtak, csak a nagykövetet, pedig volt itt kultúrműsor, habzsi-dőzsi, zene és tánc. (Igaz, azt nem láttam, van-e lekérés.)
A hivatalban lévő észt köztársasági elnökkel (az ország hivatalos neve: Észt Köztársaság) tavaly nyáron Budapesten találkoztam, egy nemzetközi konferencián tartott előadást a cyber-háború elleni védekezésről. Egyedül jött, a försztlédit otthon hagyta. A nagykövet a munkalátogatás miatti örömében összecsődített néhány Észtországgal foglalkozó alakot, ugyan, koccintsunk már a főnökével. Megtörtént, a bemutatkozás után (én mondtam, hogy ki voltam, róla tudtam, hogy kicsoda) fényképeződgettünk, beszélgettünk. Kérdezte, hogy most mivel foglakozom, nem kicsit meglepődött, amikor meghallotta, hogy munkanélküli vagyok. Tényleg, hogy is van ez? Nem volt okom panaszra (de), így csak annyit mondtam, hogy 19 év kormány-tisztviselőség és öt év diplomáciai szolgálat után keresem a helyemet. (Diplomata halálig, hahaha.)
Azonnal felajánlotta, hogy térjek vissza Észtországba, mert ennyi tapasztalattal és helyismerettel hasznára lehetek hazájának. Kicsit szabódtam, hogy ááá, nem beszélek én olyan jól észtül, mire visszakérdezett: miért, most milyen nyelven társalgunk?
Komolyan gondolkodóba ejtett, közben kimondhatatlanul jólesett. Öt év során a munkámat csak a helyi hivatalok és szervek képviselői, vezetői értékelték, elismerő szavakat csak tőlük kaptam és elhittem, hogy őszintén sajnálták, hogy véget ért kultúrdiplomáciai küldetésem. A hűvös észtek még néhány könnycseppet is elmorzsoltak, ha jól láttam. A szívem meg egyébként is ott maradt.
Amiért egyébként nyáron visszamentem és elhoztam magammal.

Dávid Gyula