hirdetés

Prímszámok, téli utcák, pókkerekű autók…

2017. december 22. - Székelyföld

kiesett az egyik fogam, csak úgy, nem kellene annyit cigarettázni, mondja a feleségem, Tolsztojnak harmincévesen egyetlen foga se volt, én pedig már negyvenöt vagyok, próbálom vigasztalni magamat is, a feleségemet is, leszarom Tolsztojt, mondja a feleségem. – Ezen a héten a Székelyföld írja a netnaplót. Zárásként Lövétei Lázár László bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Ha péntek, akkor hétvége; ha viszont 2017. december 22-re esik ez a péntek, akkor már a téli vakáció is belátható közelségbe került! Vártam, mint a szentlelket, mert

1. három hétig nem kell matekozni a 12 éves Julcsival, például: „Határozd meg az n természetes számot, ha az n+5; n+9; n+11; n+21 és n+29 prímszámok!”, szóval nem kell mérgelődni Julcsira, hogy gondolkozz egy kicsit, fiam, kezdd a legelső számmal, a 0 például teljesíti-e a feltételeket?, nem?, akkor próbáld ki az 1-et!, az sem?, próbálgassad, fiam… na ugye!, a hülye is tudja, hogy n=8;

2. három hétig nem kell román verset magolni Vicával, most pont melyiket hagyták föl?, Iarna pe uliţă, tényleg?, én is ezt tanultam, piszokul fejlődik a román nyelv oktatása, tehát: George Coşbuc: Iarna pe uliţă: „A-nceput de ieri să cadă / Câte-un fulg, acum a stat. / Norii s-au mai răzbunat / Spre apus, dar stau grămadă / Peste sat” etc., amúgy szép vers, csak nem biztos, hogy egy 10 éves leánykát ilyesmivel kell kínozni (Jékely Zoltán fordításában: Téli utca: „Tegnap hulldogálni kezdett / pelyhezőn, ma mégse hull, / nyugaton az ég kigyúl, / de a falun áll a felleg / s nem vonul” stb.), tényleg szép vers, bár szerintem egy 10 éves gyermeknek még magyarul is nehéz, nemhogy románul;

3. három hétig nem kell minden reggel mesét mondani Lackónak, óvodába menet, mindenféle furcsaságról (mert a „normális” dolgok, ugye, dögunalmasak), pókkerekű autóról például, vagy hólapát-levelű fáról, madárszárnyú repülőgépről és repülőgépszárnyú madárról, villanyégőfejű-porszívókarú-üvegmosólábú emberről, sárkányfejű-bacilustestű-bálnafarkú állatról, ez biztos egy szörny, mondja Lackó, kár, hogy nem tudom visszaadni a hangját, tényleg, vajon hogy jelöljük írásban, magyarul, ha valaki egy kicsit – nem „otrombán”, csak egy kicsit – pösze?, Lackó minden reggel lerajzolja az oviban a mese szereplőit, míg elkészül a rajzzal, addig valahogy fölveszi a ritmust, mert amúgy legszívesebben itthon ücsörögne, mint én…

…csakhogy nekem muszáj néha kimozdulni, a fogorvoshoz például, mert kiesett az egyik fogam, csak úgy, nem kellene annyit cigarettázni, mondja a feleségem, Tolsztojnak harmincévesen egyetlen foga se volt, én pedig már negyvenöt vagyok, próbálom vigasztalni magamat is, a feleségemet is, leszarom Tolsztojt, mondja a feleségem, szóval nyomás a fogorvoshoz, nem kellene annyit cigarettázni, mondja Szabó doki, neki bezzeg nem hozakodom elő Tolsztojjal, örülök, hogy gyorsan, soron kívül, ideiglenes fogat épít nekem, bő egy órán át fekszem kipeckelt szájjal a székben, van időm az öregségen mélázni, Doina Ioanid Ritmuri de îmblînzit aricioaica című versprózáit olvastam-fordítgattam a napokban, megható őszinteséggel ír az öregedő nők nyavalyáiról, például:

„Kóser-hús-öregség, kóser-hús-öregség, bennem minden vérér feléd kanyarog”, vagy:

„Hová zsúfolódtam-kucorodtam össze én ebbe a testbe? Hol vagyok én ebben a fonnyadt húsban, amely már nem is hozzám tartozik? Hol vagyok én ebben a testben, amelyet többé nem fog érinteni a kezed? S merre tart vajon a szeretetlen nők teste? Csupa kimarjult, elefántbőr-kemény, földszínű test, amelyet már a szél se simogat. Merre tartanak vajon tiramisu-ízű álmaink a gyöngédségről?”

Doina Ioanidról, illetve a versprózáról jut eszembe, hogy tegnap átadtuk a Székelyföld idei diákpályázatának díjait a Márton Áron Gimnázium dísztermében, 222 pályázó közel 300 munkáján rágtuk át magunkat Fekete Vincével, az I. díjas Finta Klára Enikő (a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium végzőse matematika-informatika szakon, még nem tudja, milyen pályára készül), szóval Finta Klára szinte ilyen hibátlan, Doina Ioanid-féle versprózát küldött „szerelmes” pályázatunkra, íme, két részlet:

„Olyan rád gondolni, mintha szivárogna a gáz a konyhában, vagy nyitva maradt volna az ajtó. Amikor nem lehet hazamenni. Nem lehet visszamenni és leellenőrizni. És csak nő a nyugtalanság. Jobban kellett volna figyelnem rád. Ahogy a vasalóra, vízfolyásra, hogy zárva legyen az ablak, ha november van és köd.

Nem lett volna szabad otthon felejtenem téged”, és:

„Anyáék azt mondták, hogy szétszedhetőnek születtem. Ők is csak darabjaimban engedtek el. Azt mondták, ha majd valaki megszeret, úgyis összerak: nélküled elemekre bomlanék.”

Átadtuk tehát a díjakat, majd rövidke, rendhagyó irodalomóra négy osztálynyi diákkal, a végén Vincének az az ötlete támadt, hogy jövő évi diákpályázatunkra az idei díjazottak javasoljanak témát, Voloncs Attila (ő kapta a II. díjat tegnap, keddi naplóját bárki elolvashatja itt, a Literán, első novelláját is mi hoztuk a 2017/10-es Székelyföldben, amúgy a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum végzőse filológia szakon, az ELTÉ-re készül, aminek én egy cseppet se örülök), szóval Voloncs Attila szerint nem ártana, mondjuk, körüljárni a CSALÁD témát, szülő–gyermek viszony, testvér–testvér viszony, sűrűn bólogattak a többiek is, úgy látszik, ez az örökzöld téma (ismét) benne van a levegőben, meg is ijedtem egy kicsit, már egy hete csak a mamára (vagy a  papára) gondolok?, s ugyanbiza mit gondolhatnak rólam/rólunk?, szerencsére ezen a pályázaton még se Julcsi, se Vica, se Lackó nem fog részt venni…

Lövétei Lázár László

Székelyföld

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.