Ahogyan régen mondták: tavaszi forradalmi napok. Napról-napra melegszik a levegő, így érthető, hogy az ember egyre szívesebben jár el tüntetni, demonstrálni, forradalmat csinálni.
Gyermekként az első és a második tavaszi forradalom egyaránt lenyűgözött, akkor még a harmadikról, az ősziről nem is tudtam.
(Most próbálom egy gyermekkori visszaemlékezésbe ringatni magam, mert a mai napon már kétszer fejeztem be mondatot azzal, hogy „ebben a tetves országban”, otthon a tetőfokára hág a hangulat, a melósok eddig csak pusztítottak, máshova mászkálnak dolgozni, pedig ez hónapja nem ezt ígérték nekünk, ilyenkor hamar elkezdem ordítva ecsetelni a kiirthatatlan szocialista munkamorált.)
A szüleim polcán álló szürke borítójú könyvön azt olvastam, hogy „ellenforradalom”, így bele se néztem, hiszen ha éppen az érdeklődésem tárgyát tagadja, nem lehet túl izgalmas. A többi érdekelt: 19. századi polgári forradalmárok, anarchisták, kommunisták. A gyermekkönyvtár teljes sorozata: Így élt Garibaldi. Így élt Bajcsy-Zsilinszky Endre. Így élt Kun Béla.
(„Kedves uram, mi dolgozunk, a gyermekünk iskolába jár. MI csak akkor kapjuk meg a bérünket, ha betartjuk a megállapodást és a határidőt. De miért van az, mondja meg nekem, kedves uram, hogy senki nem tartja be a megállapodásokat és a határidőket… ebben a tetves országban?” – mondom képzeletben a kivitelezőnek, aki ígéretével ellentétben nem falazta be szerdán a két szoba között tátongó lyukat, csak jövő hétfőn fogja. Képzeletben mondom, mert élőben nem beszélhetek vele, a többi szakmunkással együtt egy másik lakásban dolgoznak, csak az egy jobbikos segédmunkást hagyták hátra, aki szakadatlanul csákányozza és fúrja a falat, reggel 8 helyett 10-re érkezik, és délben le akar lépni.)
Most, ahogyan így végiggondolom, a proletárdiktatúra vezetői között nem is akadt munkás, legfeljebb a szociáldemokraták között. Szamuely Tibor újságíró volt, Kun Béla hivatalnok, Korvin Ottó pedig bankban dolgozott. A Fabankban, mert az apja fakereskedő volt, oda tudta benyomni.
Kedvencem Korvin Ottó, mindig ezt felelem, ha kérdezik. De mielőtt valaki azt hinné, hogy szomorú szemű, púpos férfiakról ábrándozom, miközben azt dúdolgatom, hogy a „csúnya fiúknak is van szíve”, gyorsan megjegyzem, hogy regényírói szimpátiáim jelentősen eltérnek más jellegű vonzalmaimtól. Mérhetetlenül csodálom, hogy Korvin Ottó teljes Fabankos végkielégítését befizette a pártkasszába, de nem szeretném, ha a férjem ilyesmit művelne.
(Főleg most, amikor lakásfelújítás van. Amikor délután minden pénzem jelentős hányadát átadom a kivitelezőnek, aki fűtéscsöveket és radiátorokat vesz rajta. Aztán persze eltűnik, mert egy másik lakásban dolgozik ezen a héten.)
Korvin Ottó persze azért is érdekes, mert bankbéli és mozgalmi elfoglaltságai mellett egy könyvet is írt. Velőtrázó írásokat tartalmaz az apja által finanszírozott magánkiadásban megjelent Sápadások, de a hatása alá kerültem, mert a saját kamaszkoromat pillantottam meg benne. (Ezért jó, hogy apám nem adta ki a zsengéimet, amikor tizenkilenc éves voltam.) Amint Ottó leküzdötte magában az adyzmust, tehetséges politikai propagandista lett belőle, és hatásos röplap-szövegeket írt. A bukás után a vezetők közül csupán ő maradt itthon illegalitásban, éppen ő, akinek a legjellegzetesebb volt a külseje. Azonnal lebukott, börtönbe került. Többek közt az ő – és a Lenin-fiúk – perével kezdődik a judeokommunistázó zsurnalizmus első nagy hulláma a magyar újságírásban.
(Azon a képen, amelyen nem Korvin Ottó van, azon én vagyok, háttérben tamil tüntetők. Ez volt az az alkalom, amikor a legközelebb kerültem egy politikai mozgalomhoz.)

Szécsi Noémi