hirdetés

Purgatórium ártatlanoknak

2014. december 9. - Turós Margaréta

Neki ajándékozom az egyik párizsi rajzom, ő meg a kezembe tesz egy kis szelencét.– Nem nyithatom ki, csak, ha hazaérek! – mondja, de én tudom, hogy mi van benne...Érzem, hogy néz utánam, én meg számolom közben a lépteimet: egy, kettő, három... ennyi könny. Talán ha hazaérek, bezárom azt a kertkaput. - Turós Margaréta keddi naplója.

hirdetés

Nézegettem a párizsi képeket a nagy fotóalbumban, odaképzeltem magamat, ahol pont akkor megy el egy szőke kisgyermek, aki anyja kezét fogja, a Notre Dame előtt. A Champs Elysée-n nevető pár, egy hatalmas ernyő alá bújik az eső elől. Újabb lapozás. Az Eiffel torony árnyékában egy apja nyakában gyermek.

A lap suhogása. Pont Neuf-ön – a szerelmesek hídján –, egy festő portrét rajzol.

Aztán becsuktam a kertajtót, magam mögött hagytam nyikorgó, olajozatlan álmaimat. Ez volt 1984-ben.

Most 2014-et írunk, fekszem a Sacre-Coeur előtti padon, behunyt szemmel, mellettem a rajzmappám és a kamerám, fülemben fülhallgató és Glenn csodái. Emlékezem.
Valaki köszön, egy férfihang, de nem nyitom ki a szemem.
Azt kérdi, mit hallgatok, s én azt válaszolom: Glenn.
Goldberg? – kérdez vissza.
Nem nyitom ki a szemem. Vajon hogy nézhet ki? Szép hang, de nem ősfrancia.
Ő meg arra kíváncsi, hogy miért nem nyitom ki a szemem, erre azt felelem: „fontosabb a képzelet a valóságnál."
Szinte érzem a mosolyát.
Azt akarja tudni honnan jöttem; azt válaszolom: „keleti szél".
Ő elmondja, hogy algériai származású, bár én nem kérdeztem.
Szeretné tudni, hogy mivel, foglalkozom, mert azt sejti, hogy művész vagyok.
Tévedhet akár, természettudós. Pszichológus.
Jó alany lehetek.
Arra kér, hogy meséljek... –, biztos pszichoanalitikus ambíciói vannak.
– Nem vagyok egy Seherezádé. – válaszolom.
Mondom, hogy akár mehetne is, de marad, mert elmondása szerint annyi Csipkerózsikát ébresztett fel teljesen hibásan, reméli visszaaludtak, de most, hogy megtalálta és ez alszik, ennél fájdalmasabb Andersen sem volt, szerinte egy tollvonással megöltem a világirodalmat.
– Óh, te szent Pláton, megjött a mesélő filozófiatanárom... –, közlöm, de szerinte cserélt a kollégával, Fausttal, tehát teregessem csak vakon a lelkem.
Na, ez Mephistot játszik, azért sem nyitom ki a szemem!
Közlöm: „Jaj, nem kell! Ha a kezében a lelkem, mit tükrözne az már?

Élvezem ezt a fickót. Vajon hogy nézhet ki, hány éves lehet? Istenem, ha egy pillanatra nem figyelne rám és én kinyithatnám... Párizs, a romantika városa, de akkor megölném a közös játékunkat.
– El kell árulnom valamit –, siránkozom –, vak vagyok.
Ó, jaj! – sajnálkozik álságosan, majd megkérdezi, hogy – mióta fényképeznek a vakok? Hogy most a rajzmappáról ne is beszéljünk...
– Itt felejtette valaki. – hazudom.
– Hát jó! – Akkor ő most mesélni fog, én meg hallgassam, és akkor holnap is eljön.
Mesél André Gorz Dorinnak írt utolsó leveléről, Saramago könyvdedikációiról Pilarnak, s más hihetetlen szép dolgokról...

Én eközben óvatosan megérintem a kezét. Érzek rajta egy karikagyűrűt; mire elmeséli az algériai falubeli kedvese halálát, a kilencvenes évek robbantásaiban, akiből ennyi maradt: egyetlen gyűrű.
Nem bírom tovább. Kinyitom a szemem. Gyönyörű barna bőrű, mélybarna-szemű arab fiú, kockás ingben, farmerben.
Mosolyog rám, és azt kérdezi: „Tényleg azt hittem, hogy félre tudok vezetni egy pszichológust?"

Elindulunk Párizs utcáin, mesélünk a gyermekkorunkról, a papírsárkányokról, a zománcos csuprokról, a félelmeinkről, az országainkról, a soha meg nem oldódó fájdalmainkról, az idő irreverzibilitásáról, az emigrációról és annyi minden másról.

Aztán elmondom, hogy volt egy híres matematikus, bizonyos Weis, aki soha nem írt szöveges tanulmányokat, csak képleteket, és amikor a felesége meghalt, visszavonult és írt egy életrajzi könyvet, semmi képlet benne, ami így kezdődik: „Feleségemnek, akinek halálával én is meghaltam".
– Szép. – feleli, és elmesél egy történetet, amikor egy öngyilkosjelölt fiatal arab nő szemébe – közvetlenül a merénylet előtti pillanatban –, belenézett egy zsidó kisgyermek, a nagy barna szemeivel; mire a nő képtelen volt megnyomni a bombaszerkezet kioldógombját.
– Ha egyszer béke lesz –, mondom, erre ő azt válaszolja: – Hérakleitosz is megírta, a viszály elmaraszthatatlan az emberiség történetében.
Egy gyönyörű emigráns fekete nő megy át előttünk az Eiffel-torony alatt, előveszem a gépem, és megörökítem.


Az indiai kislányt is, aki anyjának segít.

A kolduló román asszonyt a földön.

A férfi azt kérdi, miért fontosak nekem a gépemben kimerevített pillanatok, erre én mesélek Capa-ról, McCurryről, Salgadoról, a nagy világjárókról.
– Olyan szép Párizs és örökké szép marad. – mondom. Rám néz, kedvesen mosolyog, és azt válaszolja:
Minden csoda három napig tart, és minden emigráció – lebegés az itthon és az otthon között, purgatórium az ártatlan lelkeknek.

Néhány óra múlva indulnom kell vissza a szülőföldemre, és az utolsó órákban találtam meg az igazi Párizst. Milyen különös az élet ezzel az örökös öntörvényűségével, mit kezdjek most a Schroedinger egyenlettel?
Tudom, és ő is tudja, hogy talán soha nem látjuk többé egymást.

Neki ajándékozom az egyik párizsi rajzom, ő meg a kezembe tesz egy kis szelencét.
Nem nyithatom ki, csak, ha hazaérek! – mondja, de én tudom, hogy mi van benne...
Érzem, hogy néz utánam, én meg számolom közben a lépteimet: egy, kettő, három... ennyi könny.
Talán ha hazaérek, bezárom azt a kertkaput.

 

 

Turós Margaréta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
tigramave tigramave 2014-12-10 18:56

Már tudom hova megyek holnap...messze innen, más világba.