Vajon van-e tényleg kauzalitás a történésekben, vagy az egész egy racionális babona, amivel értelmezhetővé akarom tenni a magam számára a világot. Miért kerül egy család a végzet karmába, ami leteperi először az asszonyt. Ágynak dönti, derékon alul kitépi belőle az idegeket, félig már nem érez. Deréktól lefelé halott. Majd a férfit, aki ápolja, emelgeti ki és be az ágyba, a tolószékbe, a fürdőbe, löki be a kórházba, hogy ott levegyék a lábáról a testét. Egy házaspár, akiket tényleg lekaszált az élet. Mintha Hitler Beckettet rendezne, ahogy Marno mondta, mert annyira náci ez a történet, annyira rapid. S ha a végzet bedugta rusnya képét a családba, megelégszik-e ennyivel, mint a pestis, mikor végigsepert Londonon (1664-65), s egyszercsak azt mondta: Na, most már elég, többet nem aratok, átadom inkább a helyemet a tűzvésznek (1666). Ha nem unta el magát, ki lesz a következő áldozat, genetikai alapon közlekedik, megy tovább a vérszagon, vagy topológiailag: átugrik a szomszédba. S ha látjuk a dorbézolását, ő támad-e, vagy mi kínálkozunk. Rajtunk kívül van az összeesküvés, vagy benne a lényünkben? Mi magunk vagyunk belső ellenzékünk, vagy ellenség gyülemlik a határaink körül? Mi miért történik? Ki hol vétett? Vádakat zúdítunk a letepertekre, az áldozatokra, hogy lám-lám, én megmondtam, meg korábban kellett volna gondolkodni, most már persze rohangálunk fűhöz-fához, csodadoktor, meg családterápia, most már persze itt a szánom-bánom.
Csengetnek.
Nyitom az ajtót.
Blanka zokog. Ellopták a telefonját az öltözőből.
Nem merte mondani karácsony előtt, hogy szeretne. Úgy gondolta, ez annyira drága dolog, hogy nem lehet ilyet kérni, meg esetleg vannak ilyen csökött elveink, mármint a szülőknek, hogy az a gyerek, aki mobillal jár, az bunkó. A barátnője hívott föl, hogy tudom-e, mennyire szeretne, s hogy nem meri mondani.
Nincs szívem okolni, hogy én megmondtam, és nem vigyáztál rá, meg a te hibád, meg nem is érdemelted meg. A tárgyakat lehet pótolni - mondom, hogy ne sírjon. Ha ezt vagy azt teszem - magyarázza -, akkor nem történik meg. Mert minek vittem magammal, most épp nem is kellett. Vagy bevihettem volna a terembe. Miért is nem vittem be! Volt ott különben - mondja - egy gyanús alak, ott ült az iskola folyosóján, rajta kívül nem volt más. Valaki, aki a gyerekéért jött - mondom. Nem - mondja -, az senkinek nem volt a papája, az a tolvaj volt. Egy szemétláda, egy szar alak - mondja -, micsoda ócska fickó, aki gyerekektől telefont lop. Olyan büdös kölniszaga volt. Akkor - mondom -, még jó, hogy csak a telefonod kellett neki. Nevet, egy kicsit helyrerázza a lelkét a vicc és az utálat. Már nem sír. Kifáradt az izgalomtól. Belealszik az utolsó mondatomba.