hirdetés

Radikális archaizmus

2016. március 28. - Alföld folyóirat

Szombat délután a kis gyülekezeti teremben „közös elcsendesülés”. Kint zuhogó eső és hozzá viharos szél. Éppen autentikus időjárás. Bent prédikáció arról, amiről nem lehet beszélni. – Ezen a héten az Alföld folyóirat szerkesztősége írja a naplót a Literán. Az első bejegyzést Szirák Péter írta.

hirdetés

Ha leírom: akkor lesz egyáltalán valami. S mindjárt másmilyen is: olyan, hogy nem ismersz rá. Leírod: megvan (ha megvan), és nincs meg, mert nincs meg. Pharmakon: gyógyszer és méreg az írás. Megőrzöd, amit lejegyzel, ám ezzel eltörlöd azt, ami létrehozta. Mintha radírral írnál. Amúgy is egy ilyen visszhangteret bárhogyan is megjeleníteni, mint amilyen az emberi elme, tudat, emlékezet… Naplót vezetni arról, hogy az egyik pillanatban egy harminc évvel ezelőtti szó az idegrezdülésed, majd csöndben, koncentrálva verset olvasol, aztán egy beszélgetéskudarc miatt feszengsz, s legott már egy dallamtapadás nem hagy nyugton. Például hajnalban megébredsz arra (vagy azzal), hogy „Valahol messze délen / örökös napsütésben / szirén énekemmel elkábítom”… S csak szól, csak szól, s nem tudod elnyomni semmivel. (Rossz, ugyebár, mert kínos, hogy nem épp Mahler. De valahogy jó is, mert fülbemászó, léhán tetszetős. Szól belőled egy dallam, s akkor te ez is vagy.) Délelőtt aztán Aase halála. Ez is magától jön, mint a Neoton. Eljön a muzsika. Meglep, mint a tolvaj. Az ember legszelídebb készsége, hogy zenét ír, hangszereket épít, zenekarokat alapít, előad és meghallgat. Ha a földönkívüliek csak ez alapján alkotnának képet az emberről, igen elcsodálkoznának. Jobbat gondolhatnának róla, mint amilyen. Igen, ez egy jótétemény, hogy a Peer Gynt is betapadhat. Valahol messze északon. Szinte lubickolni lehet a fájdalomban. A halál szirénhangja által. A búcsú keserűségében. A gyászos kábulatban.

Szombat délután a kis gyülekezeti teremben „közös elcsendesülés”. Kint zuhogó eső és hozzá viharos szél. Éppen autentikus időjárás. Bent prédikáció arról, amiről nem lehet beszélni. A nagyszombati csöndről, hogy az anya, a tanítványok és mind a népek e napon „megnyugovák a parancsolat szerint.” Meghalt, testét tiszta fehér gyolcsba tekerték. A páskabárány a sírban feküdt. S még nem jött el a vasárnap. S nem is volt tudvalevő, hogy el fog jönni. Nem volt ígéret, nem volt tudomás, csak az igazi, durva, vigasztalan csönd. Zsoltárokkal és imával bátorítottuk magunkat. A megszólítás feltételezte válasz ígéretével. Ahogy az ember szokta: szép jeleket vés a néma időbe, aztán rájuk ismer, s úgy tesz, mintha a jeleket valahonnan küldték volna.

Hát hogyne igyekezne kifelé az ember a nagyszombatnak ebből a sivár, bizonytalan várakozásából? Hogyne akarná a tavaszünnep eredendő habzsolását, az evés és ivás zabolátlan karneválját? A nagy ívű, szépen szerkesztett és komoly állhatatossággal végbevitt trakták miért is állnának tőlünk távol? A megújulás nemesen hedonista szcénáiból már megint más visszavonulni a munka, az olvasás csöndjébe, mint a nagypénteki-nagyszombati árvaságból! Most Takács Zsuzsát olvasok. Jön hozzánk a Debreceni Költészeti Fesztiválra, s én – örülve, hogy van most erre időm, nem kell kapkodnom – ízlelgetem a verseit és novelláit. Újra elolvastam A megtévesztő külsejű vendéget és vissza-visszatérek a költeményekhez. Finoman szőtt elbeszélések anyaságról és gyermekségről, tapintatról és szeretetről, olyan kötetszinten megszervezett motívumvándorlásokkal, mint amilyet később majd Tóth Krisztinánál is láttam. A vendégség az idei fesztivál kulcsszava: a költészet vendégül látása, befogadása, a vele való elidőzés. A vendégség, mely révén a költészet is továbbörökítődik és mi is gyarapodunk általa. A fesztivál idején mindenki meghívhat magához egy virtuális „költő-vendéget”: megidézheti, szavalhatja, közhírré teheti. Zsuzsa képzeletbeli vendége Pilinszky lesz. Újranéztem a Hűség a labirintushoz című nevezetes portré-filmet. Fekete-fehér őskép, ősz haj, fehér garbó, örökösen füstölgő cigaretta. Pilinszky az elején nekilát, hogy felolvassa az Apokrifet. A riporter megígérve, hogy majd kisegíti, azt kéri tőle, hogy fejből mondja. Csodálatos szavalás kezdődik. A költő egy helyen akad el. Annál a sornál, hogy „Nincs is szavam”…

A könyvtárból kölcsönöztem ki Takács Zsuzsa első kötetét, az 1970-ben megjelent Némajátékot. Kis könyvecs, tehetséges és elegáns versekkel. Hűség és labirintus. Eljön a költészet. A Lámpák és madarak egy részlete:

„Mert vége lesz, már kezdettől tudom.
A fát sikoltó szöggel átverik.
Mint pincemélyben tétován elindulsz.
A szivacsot ecetben fürdetik.”

Húsvéthétfőn aztán elindultam Petikével locsolni. Egyszer már felhagytam ezzel a szokással: a két nagylányom felcseperedésének idején, s nem titok, hogy némi megkönnyebbüléssel. A kisgyermek- és kamaszkori „nagy szlalomok” (rokonok, ismerősök, majd szépséges lányok involvált felkeresésének) ideje nagyjából harminc éve lezárult, s éveken át azt gondoltam, hogy én már végleg magam mögött hagytam ezt az amúgy is kiveszőben lévő rítust. De Petike jövetelével ez is megváltozott. Ő, a tíz és én, az ötvenéves vállaltan régiesek és gyermetegek vagyunk: radikálisak a retro locsolóversek átiratai, a kommersz levendula- és ibolyaillatú kölnivizek, valamint a kisszatyorban gyűjtött adományok terén. Olyan a húsvét mintha régen, nagyon régen lenne. De lenne.

Szirák Péter

Alföld folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.