Radnóti lábnyomában
2008. szeptember 9. - Sumonyi Zoltán
És reggel 10 órára! Én 9-ig használhatatlan vagyok, minthogy rendszerint fél 2-ig dolgozom, s ilyen hajnali órán úgy mozgok a városban, mint Molnár Ferenc. Ő állítólag így kiáltott fel egy hasonló helyzetben, amikor látta, hogy hajnali nyolckor már milyen sokan vannak az utcán: „Úr Isten! Ez mind tanú?!”
- 2008. szeptember 9.
Régóta tartó, mondhatni „kitartott” bosszankodással kezdődött ez a nap, amely bosszúság föltehetően ma éri el tetőfokát, gondoltam: délelőtt 10 órára idéztek be a Pesti Központi Kerületi Bíróságra, mint alperest. Felperes a Budapesti Önkormányzati Parkolási Kft. Lerágott csont, legyinthetnénk, az elmúlt fél évben tele volt (sőt, van) vele a sajtó, a tévé, rádió: korrupt parkolóőrök buknak le, majd jelentik fel korrupt főnökeiket; különböző ügyvédi közösségek védik az ilyen-olyan parkolási vállalkozások pénzbehajtó alvállalkozóit, – egyszóval simlis az egész társaság. Ezekkel semmi dolgom. De hogy a lakhelyem szerinti önkormányzat parkolási Kft-je, akiktől minden decemberben megveszem a következő évi matricát, hogy az jelentsen fel a bíróságon, ez már túlzás!
Február 20-a óta (akkor keltezték az első fizetési meghagyást) négy levélváltásom volt a Tisztelt Bírósággal. Minden alkalommal elküldtem nekik az éves matricák, és a jogosultságot jelölő parkolási térkép fénymásolatát, ajánlott levélben, s erre most tárgyalásra idéznek. Nyolcezer kilencszázöt forintért! Már oda-vissza több volt a postaköltség! És reggel 10 órára! Én 9-ig használhatatlan vagyok, minthogy rendszerint fél 2-ig dolgozom, s ilyen hajnali órán úgy mozgok a városban, mint Molnár Ferenc. Ő állítólag így kiáltott fel egy hasonló helyzetben, amikor látta, hogy hajnali nyolckor már milyen sokan vannak az utcán: „Úr Isten! Ez mind tanú?!”
Sosem voltam még bírósági tárgyaláson, csak filmen láttam tárgyalótermeket, s úgy döntöttem, hogy már kíváncsiságból is elmegyek. Rám fér egy kis élettapasztalat. És majd megkérdezem a bírótól, a felperestől, az ügyvédektől és a tanúktól, hogy hölgyeim és uraim, ennyi ráérő idejük van?! Ez a legfontosabb dolga a Pesti Központi Kerületi Bíróságnak, hogy egy nyilvánvalóan téves és filléres ügy miatt ennyien összegyűljünk? Már minden más ügyet elbírált a Tisztelt Bíróság? Már minden be nem fizetett adót, robbantásos merényletet megnyugtatóan megtárgyaltak, ítéletet hoztak s az ítéleteket be- és végrehajtották, már csak ezzel a 8905 forinttal sárosak, amelyből 2730 forint a parkolási pótdíj, 3000 forint az eljárási illeték, 600 forint az ügyvédi munkadíj, 175 forint a BM lekérdezés díja és 2400 forint az ügyviteli költség?! Hölgyeim és uraim, én ezt a kirótt összeget, amely nem több mint egy jobb vacsora ára, befizetem, mert nekem megér annyit, hogy mindezeket elmondhattam. De legalább gondolkodjanak el rajta!
Szépen kigondoltam ezeket, amíg a Markó utcába értem, s ott láttam, hogy a megadott házszám alatt nem lehet bejutni az épületbe. Nem, csak a másik utcáról, egy szűk oldalkapun. Őrök, beléptető kapu, mindjárt fönn is akadok, mert a zsebemben maradt a bicskám. Melléklépcsőn megyek fel (bicska nélkül!) a második emeletre, ahol nagy élet van a folyosókon: bőrszíjon vezetnek szomorú nőket, népes család tízóraizik a padokon, a tágas főlépcsőházban joghallgatók masíroznak egy sztárügyvéd vezetésével a földszint irányába. Pontosan 10 órakor találtam rá az én tárgyalótermem ajtajára, s abban a pillanatban megszólalt a fejem fölött a hangszóró, engem szólítottak a terembe.
Terem?! Háromszor hat méteres szoba, üres padokkal, szemben a pulpituson egy fiatal bírónővel. Miközben elkérte a személyimet, körülnéztem az üres helyiségben és kérdeztem, hogy mikor kezdődik a tárgyalás. Máris, mondta, csak üljek le. Hangosan, mintha egy stadionban szónokolna, felolvasta az adataimat, közölte, hogy a felperes nem jelent meg, mert időközben visszavonta a keresetet, csak erről már nem volt idejük értesíteni. Ezután hosszan és gépiesen olvasta fel az ilyen esetekben szabályos eljárásmódot, s közben eszembe jutott a Washingtoni Kongresszus nagyterme, ahol egy honatya az üres széksorok előtt mennydörgött és hadonászott. Ott is csak ketten voltunk a teremben. Végül a fiatal bírónő azt mondta, hogy az ellenem hozott határozatot törli, minden fölmerült költség a felperest terheli. Tudomásul veszem? Igen! – válaszoltam, mintha én is egy stadionban lennék. Igen, az alperes tudomásul vette az elsőfokú ítéletet. Az ítélet ellen tizenöt napon belül fellebbezést nyújthat be. A tárgyalást berekesztem. Viszontlátásra.
Nyolc és fél percig tartott a tárgyalás. Ezalatt minden bosszúságom, kioktató szónoki késztetésem elpárolgott; inkább megsajnáltam, kicsit meg is szerettem ezt a fiatal bírónőt.
Még soha nem néztem meg a Markó utca házait. Ötvennégy éve élek Budapesten, negyvennégy éve a 13. kerületben, azóta naponta keresztezem, vagy érintem a Markó utcát, de nem emlékszem, hogy sétáltam volna ott valaha. A bírósággal szemben nagy vörös épület, előtte két mellszobor: Xantus Jánosé és Szőnyi Istváné. Mi ez? Az egykori Markó utcai Főreál, ma a Xantus János Idegenforgalmi Szakközépiskola. Mi köze a 19. századi természettudósnak, az Állatkert első igazgatójának az idegenforgalomhoz? És mi köze a Dunakanyar festőjének? Valószínűleg semmi. De az egykori híres gimnázium falán emléktáblák: itt tanított húsz éven át Alexander Bernát filozófiatörténész, itt tanult Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, Gábor Dénes Nobel-díjas fizikus. Tehát itt „röhögött az egész osztály”, itt pipiskedett „Steinmann, a grófnő”!
Mégis jó napom lesz ma, s még csak fél tizenegy van. Radnóti lábnyomában megyek haza a Pozsonyi útra.
Hozzászólás