„Vesd a folyóba, aki szereti a vizet.”

William Blake: A pokol közmondásai

Hét óra után néhány perccel Balogh Endre hív telefonon, hogy merre vagyok, mert aggódnak a többiek, de akkor már a Délinél jártunk a 61-es villamoson, igyekeztem megnyugtatni, hogy nem felejtettem az estet, ne parázzanak, mert perceken belül érkezünk. A Nyitott Műhely bejáratánál kisebb tömeg cigarettázik, Nemes Z. Márió barátomnak különösek örülök, aki Uri Gellert megszégyenítő módon varázsolt elő bőrkabátjának zsebéből egy kevert féldekásat, de eljött még az indonéz szigetvilágból frissen visszatért Kecskés Viki is, Leiláról nem is beszélve, habár Pálffi András Gergelyt nagyon hiányoltam, de tapintatból nem firtattam távollétének okát. A kifejezetten izgalmas koncepcióra épülő estet két gyengéd hölgy, Tamás Zsuzsa és Benedek Anna moderálta. A beszélgetés lényege, hogy két, költői alkatában szembenálló költőt, írót, kritikust ültetnek egy asztalhoz, az első felvonásban így kerültem össze Karafiáth Orsival. Élveztem az est minden pillanatát, szóba került a Sárkányfű, a Telep, a közös 25 kiló fogyás, az egyes szám második személyű retorika, és még fel is olvastunk néhány verset. Orsi verseit már évek óta szeretem, de megismerkednünk igazán csak az idei szigligeti JAK-táborban sikerült, ahol Orsi pótanyai szeretettel önzetlenül kínált meg boldogságteájával, de kaptam tőle egy brutális ginzeng-kapszulát is. Habár megszállott dedikációgyűjtő vagyok, a Lotte Lenyát éppen tíz évvel a megjelenése után írta alá nekem Orsi a szigligeti napokra emlékezve Zérómorfémának címezve.

Fotó: Dézsi Judit

 

Habár Adéllal mielőbb távozni szerettünk volna a pihenés reményében, a Nyitott Műhely otthonos-békés hangulata és a boldog, születésnapját ünneplő Farkas Ildi szeretete nem eresztett bennünket. Az est végére esett be Kálmán Gábor és Tolvaj Zoli barátom, és ekkor kezdtek elfajulni a dolgok. Ildi hónapokkal korábban apokaliptikus dikcióval jelentette be Gmail chaten, hogy soha többet nem jön hozzám bulizni - amire az obszcén események tükrében minden oka megvolt -, a viszontlátás öröme mégis extatikus torlaszokat állított utunkba. Ildi krumplis tésztával látta vendégül barátaimat, és hozott egy maradék üveg Finlandia vodkát is.

Habár Kálmán Gábor ma, néhány órával ezelőtt megkért, hogy ne írjam bele a netnaplómba, mégsem hagyhatom ki, hiszen annyit anekdotáztam Békés Pál Az ibolyán túl című megható novellájáról, hogy Gábor végül kirontott egy üveg Unicumért, melynek könyörtelen elfogyasztása rányomta bélyegét az esténkre. Ember, az ördögödre akadtál, mondtam Gábornak ujjongva, amikor kiderült, hogy mindketten imádjuk a gyomorkeserűt, Szegő Jánossal vádli-szépségversenyt tartottunk, Adél szerint János győzött, én persze megint vetkőztem, Tolvaj Zolival pedig megegyeztünk abban, hogy Prométheusz dilettáns volt. Felidéztük Mendelt, aki megfigyelte a borsók párzási szokásait, Ildi pedig mindeközben megejtő fonotaktikai szépséggel fejezte ki magát, és végre találkoztam egy emberrel Fehér Renátó személyében, aki bevallotta, hogy ő is sírt, amikor Leoardo DiCaprio alámerült a Titanicban. Zoltán barátom pedig artikulálta az igazságot, miszerint a 10 a 24-en millió évvel kialakult már minden, amit Batmanről és Krisztusról tudunk.

Induláskor Finta Laci többször figyelmeztetett minket, hogy ne hőzöngjünk a Ráth György utcában, ezúton kérek tőle elnézést a többiek nevében (is), amiért nem sikerült eleget tennünk kérésének, habár nagyon igyekeztünk. De hát robotikussá ittuk magunkat, nagyképű Asimovok vágtak neki a tajgának a Moszkva Bisztró felé tartva, ahol Gábor még itallal lepett meg bennünket önzetlenül, de ezt már csak ma délelőtt mesélte nekem Adél.