Ajánlott zene*: The Dave Clark Five: Glad All Over

A tegnapi forduló remek eredményt hozott, három létfontosságú pontot sikerült szerezni egy jó formában levő Gillingham ellen. Csapatunk tíz emberre fogyatkozva, Butterfield az 53. percben szerzett találatával vívta ki a legkisebb különbségű győzelmet, rendkívül izgalmas körülmények között! Az ellenfél a kiállítás után még büntetőt is rúghatott, amelyet azonban Berthelin kapus bravúrral hárított. A játékvezető azonban megismételtette a tizenegyest - talán valaki belépett a labda elrúgása előtt a büntetőterületre - ám az újrarúgott tizenegyes kimaradt, a hazai kapufa segített. A csapat taktikusan védekezve tartotta az 1-0-ás eredményt, sőt, még támadásokra is futotta erejéből, s a három újabb bajnoki ponttal a tabella 9. helyén állva, versenyben maradt a play-off helyezések valamelyikéért. Ja, azt nem mondtam, csapatunk az angol másodosztályban küzdő, dél-londoni alakulat, a Crystal Palace, Maros András jelentkezését várom, aki már a könyvbemutató napjára ígérte az e-bay-en szerzett Crystal Palace mezemet. De Maros sehol. Halló, Maros András!? Hallasz bennünket innen a stúdióból?  A mezt fillérekért vettem, licitáltam rá az árverési oldalon, Andris barátom szüleihez került Londonba, és onnan érkezik Pestre, de Andris szerint túl kicsi méret, nem tudom, majd meglátjuk, ez a nehéz az e-bay-en, hogy végül is zsákbamacskát veszel. A gyereknek jó lesz. Nincs még gyerek, de meze már van, 10-es, Andy Johnson, a gólvágó játszik 10-essel, az idei szezonban lassan kéttucatnál jár.  Végülis van már pár Palace-mezem, egy 9-es, Freedman feliratú piros-kék, egy másik a tavalyi szezonból, amelyre novemberben Londonban akartam Tommy Black nevét rányomtattatni, de a Palace-boltban nem volt "A" betű, ez egy ilyen klub. És van egy fehér, kék és piros hosszanti csíkkal, Nagy 32, ez én volnék. Van Palace bögrém, kulcstartóm, egy borzasztó csúnya kék téli sapkám és egy mouse pad-em, a híres Uncle Sam mutat kifelé és mondja: "I want YOU for the Red and Blue Army!" Ez utóbbit a barátnőm csinálta, igazi bravúrdarab. Ezt a nyilvánvaló őrültséget, hogy Crystal Palace szurkolók lettünk Maros András fiatal novellistával együtt, úgy érzem, meg kell magyaráznom. 2000 decemberében történt. Londonban voltunk együtt és mindenképpen szerettünk volna ellátogatni egy angol bajnoki mérkőzésre. A Premier League, vagyis az első osztály meccseire nem volt jegy, azon a héten volt még egy Arsenal-Bayern München BL-meccs, de oda nagyon drágán nagyon rossz helyre lett volna csak belépő. Meg hát kit érdekel a Bayern München? Körülnéztünk, mi van még, és találtunk egy Crystal Palace-Wimbledon másodosztályú találkozót, a Palace stadionjában, a Selhurst Parkban. Két patinás csapat, helyi rangadó, mérsékelt jegyárak, ott a helyünk! Az angol kis- és középcsapatok nevei még Tandori Nagy Gombfocikönyvéből csengtek a fülembe a Norwich-csal, a Queens Park Rangers-szel, az Aston Villával (na jó, az nem kis- és közép) együtt. Felhívtuk a Selhurst Park pénztárát, csak jöjjenek, fiúk, van még jegy, mondta a pénztárosnő, elindultunk hát London északi részéből, a térkép másik széléről, délre. A Victoria pályaudvarnál eltévedtünk, a délutáni tömeg elsodort valamerre, de kiszúrtunk egy piros-kék sapkát és követtük, hogy hátha Palace szurkoló. Az volt, az átszállást nem is tévesztettük el a nyomában haladva. A stadion igazi kis ékszerdoboz, az angol beléptetőrendszerekről már sokat olvastunk a hazai sportsajtóban, de itt nem volt ilyesmi, csak egy jegyszedő integetett a kezével, hogy erre tessék, urak. Nagyszerű atmoszféra, igazi meccshangulat a hétközi fordulón! Szomszédvárak küzdelme, lehet mondani, ugyanis a Wimbledon is a Selhurst Parkot használta akkoriban, nem lévén saját stadionja. Squatters, ahogy lekicsinylően mondták a Palace-fan-ek. Valahova állnunk kellett és mi egyértelműen a Palace-t választottuk, kész, ez itt eldőlt. A melletünk ülőt kérdezgettünk, ki-kicsoda, készséggel elmesélt mindent, még a szurkolói rigmusokat is elmondta nekünk. Red and Blue Army! Eaaaglees!!! Merthogy sasok vagyunk, mint kiderült, a többit nem értettük. Csak a Guantanamera dallamára a One Dougie Freedman/ There’s only one Dougie Freedman-t. A Wimbledon szerzett vezetést, de a Palace a második játékrészben fordított és 3-1-re nyert. Megszólalt minden hazai gól után a Glad All Over, ami egy régi sláger, a refrén előtt kiállás van egy-két-re és két taps, na akkor az egész stadion összeüti a tenyerét, hogy egy-két, nagyon vicces. Angol foci, recsegő helyi műsorközlő, piros-kék fapadok, sas-kabalaállatnak öltözött ember, ósdi tribün, halovány világítótestek, szemerkélő eső, sör, szendvics, erről álmodik a futballkedvelő. Az a hangulat, amelyet nagyapám történetei idéztek meg - ő valamikor futballista volt a magyar első osztályban, középcsatár az MMTE-ben (Miskolci Munkás Testedző Egylet) -, és amely azért még itt-ott talán nálunk is megvan, de inkább ebbe a magyarfoci-dologba most nem kezdenék bele. Csak annyit, hogy van magyar csapatunk is, ez a Vasas, piros-kék szintén, az Andris részéről itt személyes motivációk, baráti kapcsolatok vannak a háttérben, merthogy ő ebben az egyesületben volt teniszező hosszú éveken át. Magam is voltam igazolt Vasas-sportoló, kardvívó valaha,  de az már rég volt, apai nagyanyám meg Angyalföldön él, nem messze a Fáy utcától, de én közben nem voltam semmilyen drukker, csak annak drukkoltam, hogy legyen már valami ezzel az egésszel, ami a magyarfoci. Ez eddig még nem jött be, de a Vasasnak azért lehet szurkolni. Kijárunk, ott vagyunk, új csapat épül mostan Angyalföldön, szép remények vannak a feljutásra. Merthogy másodosztály ez is, nem mondtam. A Palace szereplésével amúgy egy bármilyen magyar foicrajongó azonosulni tud, hullámvasút-jelleg, az idei évben már elsők is voltak és kieső helyen is álltak, most valami tizenhárom helyet kapaszkodtak fel újra. Őrület. Mindent elmond a tény, hogy a 90-es években egy időszakban a Bukta nevű cég volt a mez-szállítójuk, ez a szó volt minden egyes játékosra írva. Három éve - csatlakozásunk szezonjában - majdnem  kiestek a második ligából is, az utolsó, sorsdöntő meccsen nyerni kellett, itt néztem Budapesten egy pub-ban a kivetítőn egy rakás agyament Palace szurkolóval, akik legénybúcsún voltak itt Londonból. Valahogy nagy nehezen, a 88. percben született meg a gól a Stockport (!) ellen, vitatható szituációból, az akciót kezezés előzte meg a félpályánál, valljuk be őszintén, úgy volt érvénytelen, ahogy volt, de ezek a kitetovált Palace-tébolyultak örömükben szétverték a székeket, engem pedig ölelgettek, mint egyetlen magyart (a fejükbe vették, hogy én a Hungarian Crystal Palace Fan Club elnöke vagyok, vagy mi) és itattak konokul. Közben megjött Maros András! Halló, Maros András, hibátlan a vonal, kérnénk egy gyors helyzetjelentést! A mez valóban nagyon S-es, de éppenséggel rám jön. Azért jó, hogy 35 éves létemre passzol rám valami, ami kamaszméret. Valamit valamiért, nincs sörhasam, de deltás felsőtestem se. Egyszer próbálkoztam gyúróterembe járni, volt egyéni edzéstervem, lejártam becsülettel, de semmi egyebet nem szedtem magamra, mint bárányhimlőt. Ez 1994-ben volt, amikor pedig már mintegy húsz évvel túl voltam a bárányhimlőn, amelyet álítólag csak egyszer kap meg az ember egy életben. Az S-es mez jó lesz majd focizáshoz. A társaság, amellyel vasárnaponként focizni járunk, gondolom, úgyis divatmajmolóként könyvelt el, most éppen fehér Vasas-mezem van (5-ös, ez Weitner Ádám száma, nagyon tehetséges, erről a fiúról még hallani fogunk), ezt csak igen ritkán használja a csapat, mert ugye alapvetően kék-piros a szerelés, Jako Sport, nem egy vezető márka, jól van, de végül tűrhetően feszítenek benne a srácok. Most majd jön fehér Palace mez, a valaha készült talán legsikerültebb Palace-design, elegáns haránt csíkkal, mint amilyen a perui válogatottnak van. Legalább a mez legyen rendben, a kiállás talán ellensúlyozza a labdakezelési hiányosságokat.  Ez már lassan fetisizmus a részemről? Vagy csak gyűjtőszenvedély? A Freedman 9-est például egy leedsi gyűjtővel cseréltem, aki egy eredeti Videoton mezt kér érte, el is mentem Fehérvárra, egy akciós mezért, 11-es, Terjék. A gyűjtő elégedett volt, csak a szám és a név nem tetszett neki. Azért, mondta, mert senki nem érdemli meg, hogy ő a nevét viselje a hátán. Hát, nem tudom. Én vállalom a hőseimet.

*Az “ajánlott zené”-t Trenka Csaba Gábor Galaktikus pornográfia című novelláskötetében láttam, onnan loptam, és örülök, hogy végre valahol én is alkalmazhatom.