Eljutottam a vasárnapig. Küzdelmes hét volt, csütörtökön azt hittem, hogy harmincnegyedik születésnapom előtt pár héttel kapok agyvérzést, amúgy is dívik a családban. Az dédnagyapám (nem a fiktív Sanyi, hanem az igazi, Ravasz Lajos) így halt meg, egy tál főtt húsra ráborulva. Következésképpen nem volt bicsérdysta, a bort is kedvelte, a feleségét az öngyilkosságba hajszolta, és Istent is szívesen káromolta, mivel nazarénus szülei gyermekkorában a csömörig traktálták a vallással. (Lehet, hogy inkább róla kellett volna regényt írnom?)
Köszönöm annak, aki elolvasta a naplóbejegyzéseimet. Köszönöm, hogy naplót írhattam, de nem szeretnék többet ilyet csinálni. Az utóbbi néhány hónapban olyan gyakran kellett írnom, ami már nem esett jól, nekem a rendszeres írás nem lelki kényszer.
Én nagyon jól bírom nélküle is, a Kommunista Monte Cristo befejezése után például sikerült annyira meghasonlanom az írói képességeimet illetően, hogy három évig nem írtam egy sort sem. De aztán nem arra jöttem rá, hogy mégiscsak jó író vagyok, hanem arra, hogy ez nekem fontos és én akarom csinálni. Persze rossz pillanataimban olyan vagyok, mint az Isabelle Adjani (vele kezdtem, vele fejezem be) által alakított Camille Claudel, aki mániákusan, magába zárkózva készíti szobrait, és minden műtermébe érkezőnek makacsul azt hajtogatja, hogy „Rodin és bandája” üldözi. Én is így érzem, a különbség csak az, hogy nem hentergek kóbor macskákkal a padlón.
Hanem felkelek, és „megírom azt a szart”. Tényleg szar, mondja Rodin és bandája, de igyekszem nem hallgatni rájuk. Ha az ember hatszáz oldalt akar megírni, nem hallgathat értő kritikusaira. Én is írtam kritikákat, tudom, milyen kártékony tevékenység az.
Inkább próbálok elérni valamiféle transzállapotot: csak előre nézek, csak egy cél lebeg a szemeim előtt, ennek rendelek alá mindent. A regény 1853 őszén kezdődik majd. Már ott vagyok, egyre több részletet látok tisztán. Egyre több alak lép elém. Nemsokára elkezdenek hozzám beszélni.
Azt az örömet szeretném érezni, amit a Finnugor vámpír és a Kommunista Monte Cristo írása közben (a többi három könyvemet megrendelésre írtam, és ezért nem szerettem annyira), attól a ponttól kezdve élvezetes, ha már áll a ház, és mindennap oda megyek be tovább építkezni. Aztán ledöntöm az aznap emelt falakat, mint Kőmíves Kelemenék. És keresek valahol valakit, akit beledarálhatok a habarcsba. Ha mást nem, akkor saját magamat.
Akármilyen banálisan hangzik, én csak így tudok regényt írni. Kiolvastam száz könyvet a szabadságharcról, a szabadságharc emigrációjáról, más szabadságharcok emigrációjáról, a kísértetekről, a viktoriánus gyerekekről, viktoriánus nőkről, viktoriánus házasságokról, aztán reformkori ugyanezekről, végül sok különféle apró témáról; teleírtam jegyzetekkel, ötletekkel és újabb könyvcímekkel négy virágos újrapapír-füzetet, zöld, vonalas jegyzetpapírokra fejezetvázlatokat, nagy, kockás lapokra térképeket, cselekménygrafikonokat rajzoltam. És most alámerülök, hogy megírjam a nagyregényt.
Hogy észre ne vegyen Rodin és bandája.

Szécsi Noémi