Otthagyom őket a reggelinél, ma a korábbi vonattal indulok el, meseterápiás nap van. (l. a meseterápia honlapot)  Nem várt módon már a vonaton elkezdem a rendelést. Egy három év körüli kislányt ültetnek mellém, aki vigasztalhatatlanul zokog, és azt hajtogatja: nem akarom! nem akarom! nem akarom! Egy ideig figyelem a szülők reménytelen birkózását a helyzettel, aztán odahajolok a kislányhoz, és megkérdezem: Akarod, hogy meséljek neked a mérges királykisasszonyról? A sírás abbamarad, a kislány szeme kikerekedik, és azt válaszolja: akarom. Nyert ügyem van, legalább valamit akar. Aquincumig mesét rögtönzök neki a mérges királykisasszonyról, aki mindenkinek a fejére borította a kakaót, mielőtt megtanult volna mosolyogni. Alkalmi páciensem csöndben figyel, olykor felkacag, aztán jókedvűen integetve búcsúzik.

          Nos, pontosan ezt fogom ma egész nap csinálni, csak egy másik korosztállyal. Húsz éven át készültem rá, hogy megtegyem, amit a nyáron megtettem: miután a kórházi mesemondás hosszú évei során kidolgoztam magam számára a meseterápia módszertanát, saját rendelőt nyitottam, ahol a gyakorlatban is hasznosíthatom és finomíthatom a módszert. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ősi mítoszok és népmesék segítségével próbálom élhetővé tenni azok életét, akik valamilyen problémával fordulnak hozzám. Döbbenetes tapasztalatom, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne egy mesebeli párja, hiszen a mesék is mindig valami olyasmiről szólnak, ami az élet folyamatát veszélyezteti. Amikor hallgatom a velem szemben ülő ember élettörténetét vagy tragédiáját, mindig eszembe jut egy mese, amelyet lassan egyre több ponton tudok összekötni a segítségre szoruló életével. Úgy látom, hogy a páciens problémája mindig ott rejtőzik, ahol az élettörténet és a mese leginkább megegyezik, a gyógyulásra azonban azon a metszésponton van esély, ahol a kettő a legnagyobb eltérést mutatja. Mert arra még könnyű ráismerni, hogy az üvegkoporsóban fekvő se nem élő, se nem halott nő mi magunk vagyunk, azt azonban már nehéz megérteni, hogy annyi figyelmeztetés és intő jel után miért haraptunk bele mégis abba a mérgezett almába. Vagy: ha annyira el akartunk menni a bálba, miért csodálkozunk azon, hogy a királyfi rögtön belénk szeret, és miért érzünk ellenállhatatlan késztetést, hogy megszökjünk előle?

          Ma egy borsószem hercegkisasszonnyal kezdek, aki eltévedt saját meséjében és egyszer csak a Rigócsőr királynál kötött ki; neki az a feladata, hogy eldöntse, melyik meséhez is szeretne tartozni. Őt egy „vadhattyúk-asszony” követi, aki egész eddigi életét mártírként élte, s nem tudja, hogyan szabaduljon szorult helyzetéből. Aztán egy párterápia következik, a legnehezebbek közül való, de két órás küzdelem után érezhetően enyhül a feszültség és a pár újabb találkozást kér. 2 órakor Hamupipőke érkezik, aki haza akarna már indulni abból a híres-nevezetes bálból, de nem tudja, hol van az a „haza”. Két új páciens következik egymás után, ők ma jönnek először. Úgy tűnik, egyikőjük a Szépség és a Szörnyeteg mintáját cipeli nehéz teherként magán, a másik egy újabb „vadhattyúk-asszony”, csak a mese egy másik aspektusából. Az utolsó óra egy idős, súlyos betegségből gyógyulóban lévő nőé, aki megkérdezi tőlem, hogy szerintem miért van annyi szenvedés a világban. Nyelek egyet, majd Sziddhárta hercegről kezdek mesélni neki, és finoman megpendítem az ember személyes felelősségéről szóló passzusokat is. Bólogat, de bátortalanul megjegyzi, hogy ő ennek ellenére sem érti, miért kell egyáltalán megszületni és élni. Hallgatok, mert erre a kérdésre egyedül ő válaszolhat, én legfeljebb csak egy mesével segíthetek, amit az előbb már el is meséltem neki. Feszülten gondolkodik, aztán hirtelen kimondja, amit gondol. Megrendülten búcsúzik.

          Anna lányom fél 7-ig elszórakoztatja Vilut egy játszótéren, a vonatnál találkozunk. Anna a városban marad, mi hazaindulunk. Alig várom, hogy az egyórás vonatút után a beígért bukfenc-tanfolyam elkezdődjön, pedig hullafáradt vagyok. Nagyokat visítozunk bukfencezés közben, nehéz megfékeznem az elszabadult energiákat, hogy a naplóíráshoz szükséges csönd beálljon a házban. Amint leülök, eszembe jut utolsó páciensem élet értelmét feszegető kérdése és a kérdésre adott saját válasza, ami – ha őszinte akarok lenni – igazából félúton lebegett a kérdés és a kijelentés között és valahogy így hangzott: talán azért élünk ebben a világban, hogy lehetőségünk legyen egyre jobbakká válnunk?