Napló 3
2003. 12.19. Budán
Alapvetően kerülöm a régi, elvesztett, elhagyott, lemaradt bármilyen jellegű kapcsolatok újramelegítését. Nem tartom véletlennek, ha elmúlnak. Ha véletlennek és érthetetlennek tartottam, később rendre megértettem és szükségesnek láttam azokat. Tíz, húsz évvel ezelőtt szétvált utakat sosem kísérlek meg egyesíteni, nem telefonálok, nem keresgélek. A "semmiből" előbukkanó egykoriakkal negyed óra után elakad a tű, majd minden ilyen helyzet osztálytalákozós fordulatot vesz, sőt, már az első pillanattól olyan, mintha akaratomon kívül egy-két-három személyes osztálytalálkozóba csöppentem volna: munkahelyváltások és házasságkatasztrófák, gyereknevek és pénzügyek szegélyezik a beszélgetések, inkább monológok egyirányú utcáit, előkerülnek a fényképek, aztán a "többiek", "mi van a többiekkel", "találkoztál-e a többiekkel" kérdésekkel gazdagodik a diskurzus, végül jönnek a jópofa, közös történetek a megtréfált kémiatanárról, a hebehurgya Kati néniről, a szegény Zoli bácsiról és így tovább tűréshatárig, amikor beáll a rettentő árnyékú és levegőjű csend, kocsmában ilyenkor a rendelések szaporodnak, oda- és visszahivások elbutulásig, ölelkező búcsúzásig, meggondolatlan telefoszámcserével, mulatóhelyen meg tyúklépésekben a távolságnyerés, a következő ismerősig, akivel remélhetőleg már az előző estét is itt töltöttem. Ezért semmilyen osztálytalálkozóra nem járok, nem voltam soha, rémít a negédes elvágyódás, eleinte együttérzéssel, később unalommal tölt el az ugyanúgy elrontott életek egyhangúsága. Bizony, bizony, Tolsztoj első mondata az Anna Kareninában, ahhoz képest milyen könyvet indít el, hát..., szóval önmagában vékonka duma.
Ez a hosszadalmas lamentáció tegnap játszódott le bennem, vendégségbe menet. A Hűvösvölgybe tartottam, családi meghívásnak engedelmeskedtem kíváncsian, bizakodva, de kétkedve is, ahogy a fentiek mutatják.
Tíz év után futottam össze a lánnyal, Andreával, akinél a kilencvenes évek első harmadát töltöttem, pontosabban, akinek lakása számomra a kilencvenes évek első számú bázisa volt. A Székely Mihály utcát gyakran Solymosi Bálint gerillatársammal együtt kerestük fel a legképtelenebb napszakokban, tehát bármikor, az ingatlant, ahol minden körülmények között nyitott bejárati és hűtőszekrény ajtó, kedves és gondoskodó, türelmes és érdeklődő mondatok fogadtak bennünket, vagyis Andrea, személyiségének teljes terjedelmű figyelmével. Akkoriban a Piaf és a Székely Mihály között ingáztunk, a Piafban tündökletes pincérnőkkel, illetve a még utolsó diadalmas köreit futó Dixivel és Pauer Henrikkel töltöttük a vodkát, a Székely Mihályban pedig folytattuk a zsúrt megannyi pszichológusnak készülő hölgyszemély társaságában, máskor a meleg szavak és a meleg ételek után kardunkba dőltünk. Két évre, tűnt az háromnak is, volt érvényesítve a szakaszjegyünk, közben egyetem, Szeged, Balaton, Hold-bár, Zanzibár, stb., aztán Andrea befejezte az egyetemet, társat talált, férjhez ment, elköltözött vidékre, a Pilisig meg sem állt. Meghajtottam fejemet a magasabb szempontok előtt, várt még rám egy s más, lendületem és elszántságom nem lankadt a város más tájaira rándulni.
Tegnap hozzájuk mentem látogatóba.
Innen lesz nehéz, mert a szavak engedetlenkednek.
Én Budapesten új házat, kis túlzással, építészetileg értékelhetőnek, ízlésesnek nem láttam. Főleg nem ezekben az úgynevezett zöldövezeti részekben. Tegnap igen. A harmincas években épült egyszintes, lyukas, omló-bomló házból lett itt a harmincas évek bauhaus áthallásos modernizmusát hozó épület, kerttel, két szinttel, lábtengópályányi terasszal, bontott téglás válaszfalakkal, eredeti ablakokkal, súlyos gerendázattal, sajátkezű könyvespolccal, zongorával, cd-parkkal, papával, kutyával, mamával és két... itt meg szokott állni az ember, mert a gyerekekhez akar valami jelzőt, valami egyedit, kiemelőt és kiemelkedőt, de hát ez úgyse megy, a gyerek az van, ha beszélsz róla, nem úszod meg a giccset..., tehát gyönyörű gyerekkel. Ahogy leírtam, látom, hogy sok. Szorg:5, Fog:3, láttam, Ili néni. De így volt, mit tegyek, ez a környezet nyílt meg előttem, ez vett körül éjfélig. És beszélgetés... megintcsak szókeresés..., nem cifrázom, tehát beszélgetés mindenről, csöndesen, teázós tempóban, és Purcell és Keith Jarett. Gábor és Andrea nem változott, ott találkoztam velük, ahol elváltunk egymástól, én meg, én meg…, de ez itt most nem az én dolgom, ha ők írnák a naplót, az övék volna.
És egy árva szó sem esett a Székely Mihály utcáról...