Elhatároztam, hogy végre rendet teszek magam körül. Persze nem olyan egyszerű ez, mert van, hogy hónapokig nem nyúlok semmihez. A szőnyegen aprópénz, könyvkupacok az ágy mellett, éjszaka ledobott gyűrött pólók, az éjjeliszekrényen Biblia, rajta egy kistányér a vacsora maradékával. A szerkesztőségbe, ahova hetente kétszer bejárok, mind a négy politikai napilap jár, ezeket is haza szoktam cipelni, aztán többnyire hetekig ott hevernek félig olvasatlanul.

Miközben a reggeli kávémat kavargatom, az entrópia törvényére gondolok. Az energia, állítja a törvény, minden - külső hatásoktól mentes - térben az egyenletes szétoszlás felé halad. Ennek hatására fokozatosan szűnnek meg azok a lokális rendszerek, amelyekben a rendezettség nagyobb az átlagosnál. Rendet rakni azért nehéz, győzködöm magam, mert az óhatatlanul a természetes folyamatok ellenében hat. A rend ugyanakkor keretet ad a mindennapjainknak. A rendrakás pedig rituális gesztus is lehet. Én például olyankor veszem rá magam, ha valami fontos véget ér, vagy amikor valami új kezdődik. Esetleg ha látogatóba jönnek hozzám.

Most három dolog történik egyszerre. A nyárnak lassan vége, és hosszú évek után a Könyvesblognak is. Ez a kettő összekapcsolódik bennem, valahogy úgy, mint a boldogság a szerelemmel, pedig tudom, hogy se ennek, se annak nincs túl sok köze egymáshoz. A látogató, akit délutánra várok, a párom. Először jön el hozzám, mióta megismerkedtünk, és bár néhány hónapról beszélünk csak, ha azt vesszük, hogy hetente két-háromszor nála alszom, mégis ideje, hogy lássa, hol lakom. Csak hát, nekem az otthonom a munkahelyem is, és az ember a munkahelyére nem szívesen viszi a szeretteit.

A párom különben a Városmajorban lakik, és - ki tudja miért - néha otthonosabban érzem magam nála, mint odahaza. Pedig a lakása, és hozzá tartozó tárgyak ismeretlenek nekem. Majdnem idegenek. Ha viszont kinézek a hálószoba ablakán, az olyan, mintha erdőben lennék. Az utcazaj beszűrődik ugyan, és tudni lehet, hogy néhányszáz méterrel lejjebb ott az örökké zsivajgó tér, amit egy ideig most megint Széll Kálmán térnek fognak hívni, de errébb csak egy lépcső választ el a parktól. Éjszaka, ha nyitott ablaknál alszunk, egészen közelről hallani a lombok zúgását. Ahogy kitakarva, meztelenül fekszünk egymás mellett, olyanok vagyunk, mint két érett, olajos gyümölcs.

A szobámból nem sokkal dél előtt három kövér szemeteszsákot viszek le. Aztán rohanok a szerkesztőségbe, a heti rovatértekezletre. Mivel ott is csak külsős munkatárs vagyok, elvileg nem kéne részt vennem ezeken a szeánszokon, de általában elmegyek. Nem tudom, más hogy van vele, de én kifejezetten szeretem hallgatni, ahogy dicsérnek. A legtöbbször csak egy-két cikket írok hetente, de a rovatvezető csupa szépeket mond róluk, és ez még akkor is jólesik, ha sokszor érdemtelenül teszi. Mondom is neki néha, jó, hogy simogatja a lelkemet, azért vagyok újságíró, mert igénylem az azonnali visszajelzéseket.

Értekezlet után ebéd. Aztán megnézem a leveleimet, és elkezdem számba venni mi vár rám a következő hetekben. Le kell adnom néhány marketingszöveget, ami a legutóbbi munkámból elmaradt, így talán van esély rá, hogy a jövő héten kifizessenek. A hét végéig meg kell írnom egy kiállítás-kritikát és még két másik rövidebb cikket, az egyikhez van kedvem, a másikhoz nincs. Szócikkeket is kellene írnom egy készülő lexikonhoz. Hetek óta halogatom már, de az idő vészesen fogy, legkésőbb szeptember közepéig végeznem kell a rám eső résszel. Ijesztő, ha belegondolok, lehet, hogy a végén aludni sem lesz időm.

Ami viszont jó hír, hogy augusztus végén Szigligetre megyünk. Megint lesz JAK-tábor, és ha minden jól megy, a kastélyban kapunk szobát. Szigligeten egyébként a kastélyparkot szeretem a legjobban, talán mert olyan ismerős. A virágzó rózsakertet, a teraszt, ami a könyvtárszobából nyílik, meg a pingpongszobát és az étkezőt. Lényegében mindent. A másik, amit szeretek Szigligeten, hogy olyan székeken ülhetek, amelyekről mintha csak az előző pillanatban pattant volna fel Nemes-Nagy Ágnes, Ottlik Géza, vagy Pilinszky János. Nem túlzok, szinte érezni a jelenlétüket a tárgyakon.

Ami az azonnali visszajelzéseket illeti, jelenthetem, hogy a párom otthonosnak találja a szobámat. Pedig az én tárgyaim neki ugyanúgy ismeretlenek, ahogy nekem az övéi. Furcsa, de leginkább a sárgaréz antik tintatartó tetszik neki, meg a papírvágó kés, amiket a nagyapámtól örököltem. Hogy ezek netán szépek vagy érdekesek lennének, azt én nem vettem észre, mert évek óta az orrom előtt vannak. Egy biztos: furcsa ez az otthon-kérdés. Másrészt viszont ennek kapcsán akadtam rá a boldogság egyik lehetséges definíciójára. A boldogság annyit tesz: otthon lenni az ismeretlenben.

És mielőtt elszállok a nagy okosságtól, gyorsan elmondok még valamit. Van a közelben egy remek kínai gyorsbüfé. Nagyon eldugott, alig lehet tudni, hogy van, na, nekem az a titkos favoritom. Mondom is a páromnak, ha kínait akarunk, oda menjünk vacsoráért, abban biztos nem csalódunk. Persze mire leérünk, a büfé üres, az ételes pultban alig valami maradék. A vendégtér ránézésre egyébként alig különbözik egy garázstól. Félhomály van, kusza, fedetlen vezetékek mindenfelé, a falak üresek és piszkosak. Hátul a konyha akár egy szerelőműhely. A párom kérdőn néz rám, mintha kételkedne a titkos favoritomban. Az étel, amit rendelünk, látszólag ugyan elfogyott, pár perc után mégis megkapjuk. A konyhában a zajok több mint furcsák, a csirkehús azonban ezúttal is friss és omlós. A rizs még a szokásosnál is ízletesebb. Azt hiszem kár lenne rendet rakni itt.

Könyvesblog